2010.09.19. 00:13
Egy kocabringás Contadorrá nemesülésének igaz története
Szeged, Vajdaság – Az alábbi mese kizárólag valóságos elemeket tartalmaz. Történet egy díszkerékpárosról, aki megpróbálta elhitetni magával, hogy egy nap alatt, felkészülés nélkül, simán le tud tekerni közel 80 kilométert. Sikerült neki. A tekerés is.
Rosszul indult. Robogtam le a Bertalan-hídról Újszegeden, amikor a Bérkert utcai kereszteződésnél – ahol elvileg ugye kerékpárosbarát a járdasziget, gyakorlatilag azonban nem, mert akkorát döccen, hogy kis túlzással belehal a bringás – a kormányom megadta magát és csúnyán lehajlott. Pedig nem volt kilazulva, elvileg. Valahogy eltekertem a sportcsarnokig, s bíztam abban, hogy a szervízkocsiban lesz imbuszkulcs. Volt, így megúsztam, s én is elindulhattam a nagy túrára.
Zárféki tudósítás
A Magyarkanizsára tartó kerékpártúrát a Közéleti Kávéház szeptemberi programfüzetében láttam meg, s egyből azt gondoltam, annak ellenére, hogy mindössze másfél hónapja bringázom újra rendszeresen, kiválóan alkalmas vagyok ennek a laza, körülbelül ötven kilométeres túrának a teljesítésére. Ebből is látszik, induláskor nemcsak a kvalitásaimmal, a túra hosszával sem voltam tisztában, de erről később.
A túravezető Tóth Imre valamiért fantáziát láthatott bennem, s megkért, legyek zárfék, azaz az utolsó kerékpáros, aki zárja a sort. A bringakígyóban általában tízen tekeregtünk – volt aki néha beült a szervízautóba, hogy ott nyerjen újra erőt.
Zárféknek lenni egyébként nem ördöngősség, a szitáló esőben még arra is ráértem, hogy pár mondatban beszámoljak a Szőregen történt balesetről is. Lassan csorogtunk a Tiszaszigeti határátkelő felé, s ahogy közeledtünk úgy erősödött az eső. Újszentiván környékén már javában a Creedence Clearwater Revival ideillő nótáját dudorásztam, kevés sikerrel.
Creedence Clearwater Revival: Who'll Stop The Rain
Egyrészt borzasztó hamisan, annak ellenére, hogy nincsenek a számban hatalmas énektudást megkövetelő részek, másrészt az eső szüntelenül szitált, csak valamikor Szerbkeresztúr után állt el észrevétlenül. De ott annak nem tudtunk örülni, mert a település határában mással voltunk elfoglalva, részletek hamarosan.
Dagonyázás a lucernások között
Ilyen könnyen és gyorsan sosem keltem át a határon még Tiszaszigetnél sem. Miután megkaptam a gyálai pecsétet az útlevelembe, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy leszállok a kerékpáromról a vámos előtt, és felnyitom a csomagtartót, de aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert nem biztos, hogy értette volna a poént.
Szerbiában először Szerbkeresztúron álltunk meg. Szerettük volna a polgármesteri hivatalnál megnézni azt az emléktáblát, amelyet a túrát szervező Geo-Environ Környezetvédő Egyesület állíttatott, annak apropóján, hogy Szeged és Szabadka között elkészült a kerékpáros túraútvonal – ez látható a térképen is.
Csakhogy az emléktábla lekerült a hivatal ajtajáról. Hiszek abban, hogy nyitva tartási időben azért kirakják a helyiek...
A Szeged és Szabadka közötti kerékpáros túraútvonal. A térkép a Szeged–Szabadka testvérvárosok közötti kerékpáros túraútvonal programfüzetében található. Zsiga Attila László kartográfus munkája.
Itt derült ki az is, hogy a falu határában kezdődik a túrának a saras része: letértünk a műútról, és felmentünk a töltésre, hogy Martonos határában motorcsónakkal keljünk át a folyón. – Tizenhét kilométert nyerünk! – lelkesített minket Tóth Imre. Az ösztönöm azt súgta, mi az a 17 kilométer, az aszfalton gyorsan lehet haladni, különben is van miből leadnom, menjünk arra! Ám végül beálltam a sorba, s mentem a többiekkel.
– Nem lesz itt gond! Nem olyan nagy a sár! – győzködtem magamat, miközben visszaváltottam, hogy tudjak tekerni a felázott földön. Nem kellett volna. A sár ugyanis pillanatok alatt agyaggá változott, a kerekem átmérője rohamosan nőtt, olyannyira, hogy az első sárvédőt tartó villák vagy mik feladták, s a jobb oldaliak elpattantak. Negyedórás szervizelés következett: puszta kézzel kapartam, szedtem az agyagos földet a kerekekről, a sárvédők alól, tisztogattam a fékeket. Szerencsémre a villák „életben maradtak", nem törtek el, így vissza lehetett őket dugni a helyükre. Ekkor örültem először és talán utoljára az esőnek, hiszen a nedves lucernaföldön gond nélkül kezet tudtam mosni.
A töltés tetejéig már csak toltam a megrokkant biciklit. Ott aztán újra nyeregbe pattantam, hogy a nedves fűben új nyomvályút csináljak: arra mindenképpen jó volt a terepezés, hogy az agyag szép lassan eltűnt a gumiról.
Martonossal szemközt, az egykori rév helyén keltünk át több részletben a folyón. Az egyik helyi horgász motoros ladikjával fejenként 200 dinárért vitt át minket a túlpartra. Mialatt vártam a soromra igyekeztem minél jobban megtisztogatni a bringát, majd a meredek, agyagos, köves partról beleraktam a folyóba. Tengelyig merítettem a gépet, s ott áztattam egészen addig, amíg vissza nem tért alkalmi révészünk.
A túlpart ugyanolyan tragikus volt, annyi szerencsénk volt, hogy nem volt agyagos, viszont sár volt bőven. Miután felevickéltünk a martonosi oldalon a töltésre, akkor mondta Tóth Imre, ez a sáros szakasz még két kilométer sem volt. Sokkal többnek tűnt.
Amikor a test kezdi föladni
Kifújtuk magunkat, majd indultunk tovább. A töltésen mentünk, ahol elvileg tilos biciklizni, mégis ott tekerünk, mert elvileg három kilométerrel rövidebb, mint a műút. Szerbiában egyébként még az autópályán is lehet biciklizni, csak a folyóparti töltéseken nem, ne kérdezzék, miért van ez így.
Itt kezdtem el fáradni. A töltés tetején egyre nehezebben tekertem, egyre jobban zúgott a fejem, zsibbadt a kezem és fájt a hátsó felem. Alig vártam, hogy újra aszfalton tekerjek, ezzel egyébként nem voltam egyedül.
Martonosnál a kísérő autó egy picit elhagyott minket, be kellett mennie a településre: két mentőmellény ugyanis véletlenül a kocsiban maradt, s be kellett adni a révésznek.
Horgosig „nagyfiúként", egyedül tekertünk. Egyre többször álltam ki a nyeregből, a zsibbadás is állandósult a tenyeremben. A falu központjában a körforgalomnál vártuk be az autót. Innen tekertünk el a túra utolsó kulturális megállójáig: a Brauswetter-villát néztük meg, ahol Bartók Béla is szívesen időzött, ezt emléktábla is tanúsítja.
Az autópályára a Vermes dűlőnél másztunk föl. Életünk kockáztatásával a nem túl hosszú sor elejére mentünk. Egy ukrán rendszámú, sötétített üvegű Dodge elé álltunk be nagy bátran, még most sem értem, hogy maradtunk életben...
A sztráda szélén iszkoltunk el a röszkei lejáróig. A faluba betekertünk, majd Szentmihály felé gurultunk. Ekkor már azt mantráztam, hogy ez már semmi, gyakorlatilag túlélted, sőt megcsináltad, tilos leszállni a bringáról. Vezetőnktől, Tóth Imrétől Szentmihályon búcsúztunk el, onnan mindenki önállóan röppent haza.
– Jól kibicikliztem magam! Kár hogy vége, még tekernék egy kicsit! – mondta a túra legfiatalabb résztvevője, a Béke utcai általános iskola második osztályába járó Kovács Levente, miközben hazafelé poroszkáltunk. Nem mertem megszólalni. Pedig Leventének igaza volt: sajnáltam, hogy vége. Közel nyolcvan kilométert tekertem, s most úgy érzem, jó időben, simán végigmennék újra.
Ha így haladunk, még a végén a Touron is elindulok. Már ki is néztem az Astanás szerkót... Nyugi, Alberto! Hagylak nyerni!
