Treplánék nyitották meg az Alabárdost

– A vendégeket a hallban fogadtuk, a portás addig leültette őket, amíg ki nem jött a főnök vagy a felszolgáló – mesélte Treplán Antalné, aki férjével együtt 1967. július 1-jén megnyitotta a szegedi Alabárdost. – Majd bekísérték őket, a pincér pedig meggyújtotta az asztalukon a gyertyát. A csonkokból „épült fel" az a hatalmas gyertya, amelyik a hallban állt egy malomkő asztalon, és amelyikre bizonyára még emlékeznek a régi szegediek.

Treplán Antalné Éva mesélt a múltról: 24 évesek voltak 1967-ben, amikor megnyithatták az Alabárdost. Férje – aki 2010-ben hunyt el – éppen leszerelt 3 év katonaság után. A HungarHotels akkori igazgatója, Balikó Béla bízta meg a feladattal. Először fölment a fővárosba egy hónapra, Budán volt ugyanis egy Alabárdos étterem: azt tanulmányozta, majd hazatérve féléves előkészület után kitárták a patinás kaput az Oskola utcában. A vendéglőben a főnökön és feleségén kívül még egy felszolgáló, egy pincértanuló, egy szakács, egy kézilány, két mosogató és egy takarító dolgozott. Az étterem este 6-kor nyitott, és addig nem zárt be, ameddig az utolsó vendég el nem ment.

Treplán Antalné egy férjével közös fotóval az Alabárdos étteremben. Több mint egy évtizedig „vitték" a vendéglátóhelyet. Fotó: Karnok Csaba

Flambírozott, konyakkal nyakon öntött pecsenyék

Az Alabárdos étterem egyedülálló sajátossága volt, hogy az ételek java a vendég szeme láttára készült el, a flambírozott, konyakkal nyakon öntött pecsenyék befejező műveleteit ugyanis az asztaloknál végezték el. 3-féle húst szúrtak fel egy kardra, a pincér kesztyűben tartotta a nyársat és gyújtotta meg. Mellé előre elkészítve, kis tálkákban zöldborsót, gombát, libamájat, zöldpaprikát, paradicsomot kínáltak, a köret rizs és sült burgonya volt. A legendás kandalló előtt minden héten egyszer flekkensütést rendeztek. Még kürtőskalácsot is kínáltak az Alabárdosban.

– Étkészletnek a levesescsészétől a kávésig petrezselyemmintás Herendit választottunk. Az evőeszköz ezüstözött, monogramos volt, az abrosz kétféle, piros és sárga színű, szintén monogramos damaszt, hozzá való szalvétával. Minden apróságra ügyeltünk, rengeteget dolgoztunk: én rendeltem meg az ételek hozzávalóit, az italokat, intéztem a Patyolatot, de még az is a feladatom volt, hogy mielőtt kiviszik a vendégnek az ételt, ellenőrizzem. Kávét főztem, az italokat adtam ki. Egy kis asztalkán feküdt egy füzet, abba írták be a felszolgálók, mit vittek ki. A vendéget fizetés előtt odahívtuk, megkérdeztük, jól írtuk-e fel a rendelést, ezután kiállítottam a számlát, amit a férjem tányéron, szalvéta között vitt ki. Akkor még nem volt Michelin-csillag: ehelyett úgynevezett védnöki táblát kaptunk – Szegeden egyedül nekünk volt ilyen, kint állt a hallban egy vitrinben.

Egyedül az Alabárdosban lehetett rántott békacombot enni – az olasz és a francia vadászok szerették nagyon. S mivel az asszonyok nem mertek hozzányúlni a békához, rendszeresen Treplánné készítette elő az ételt.

– Szeretettel és lelkiismerettel, családi alapon működtetve – ahogy akkor mondták, gebinben – vittük az Alabárdost, a szegediek itt ünnepeltek minden fontos családi eseményt, születésnapot, diplomaosztót, tartották az esküvőjüket, nálunk vacsoráztak a szabadtéri legendás színészei Latinovits Zoltántól Medveczky Ilonáig. Azért hagytuk abba, mert az állandó éjszakázás megviselt bennünket. Szerettünk volna a családdal, két lányunkkal is több időt együtt tölteni. Én beteg is lettem, 1978-ban jöttem el, a férjem még egy évet maradt. Utána nyugdíjig a Mars téren kereskedtünk, legutoljára divatáruval foglalkoztunk. Négy fiú unokám közül Tamás szeretne vendéglátással, turizmusmal foglalkozni.