Molnár László: Tele vagyok ambícióval

Karmestereknél nem kor a 70 év, a szerencsésebbek pályafutása a felhalmozott tudás, tapasztalat birtokában csak ezután teljesedik ki igazán. A nemrégiben Dömötör-életműdíjjal kitüntetett [namelink name="Molnár László"], a Szegedi Nemzeti Színház egykori zeneigazgatója nyugdíjba vonulása óta ritkán dirigál.

– Grieg Peer Gynt szvitjével ugrottam be pár éve a Filharmónia ifjúsági hangversenysorozatában, azóta nem vezényeltem. Volt egy-két megkeresésem máshonnan, de komplikált lett volna megoldani. A 70. születésnapomhoz kapcsolódva november 18-án reprezentatív koncertet fogok vezényelni a Vaszy-bérletben. Liszt Les Préludes-jét és Jandó Jenővel a Haláltáncot, Britten Peter Grimes című operájából a négy tengeri közjátékot, valamint nagy kedvencemet, Sztravinszkij Tűzmadár-szvitjét dirigálom. Ha műsorra kerül [namelink name="Iván Sára"] kisoperettje, az Ez történt Bécsben, amit én hangszereltem, azt is vezénylem. Szívesen dirigálnék mást is, mert úgy érzem, erőm teljében vagyok, de megértem, hogy nincs annyi előadás, koncert – mondja Molnár László, aki a díjátadó gála előtt gyanakodott egy kicsit, hogy valami készül, mert a felesége még a szokásosnál is nagyobb gonddal törődött vele, különösen a nyakendőválasztással.

Fotó: Frank Yvette

 Négy gyermek – nyolc unoka

– Négy gyermekemtől eddig nyolc unokám született, nagy boldogság velük foglalkozni. Valamennyien a budapesti agglomerációban élnek, így mi megyünk hozzájuk gyakrabban.
A gyermekeim tanárok, közgazdászok, egyikük sem követett a zenei pályán. Idősebbik lányom, [namelink name="Molnár Krisztina Rita"] költőnő, új kötete, a Maléna kertje epikus mesék sorozata. A könyv bekerült az általános iskolák számára ajánlott irodalom közé – beszélt családjáról Molnár László.

– Próbálok rendet tenni abban a rendetlenségben, amit fölhalmoztam tíz költözés és negyven év alatt. Rendezgetem a hangzó anyagaimat, az emlékeket. Próbálom behozni a lemaradásomat: sok könyvet olvasok. Lehetőségeinkhez képest igyekszünk sokat utazni Dél-Európába, Észak-Afrikába. Van egy kis alapítványunk, amelynek szervezésében időnként zeneművészeti, zenetörténeti előadásokat tartok. Kiváló kollégámmal közösen tervezünk egy mókás kötetet a zeneművészet furcsaságairól. A színház és a zenekar vezetésével is jó a kapcsolatom. Örülnék, ha dirigálhatnék, mert kicsit kihasználatlannak érzem magam. Nekifogok új műveknek is, legutóbb egy olaszországi utazás élményéből írtam egy kamaradarabot, ami pár éve elhangzott a Kortárs Zenei Napokon. [namelink name="Kiss Ernő"], a fesztivál szervezője felkért egy újabb darabra is, a nyáron ezzel is szeretnék foglalkozni. Úgy érzem, a kortárs zene évtizedekig tévúton járt.
Állami támogatással működtetett, bonyolult, önmagába zárt rendszer jött létre. A kortárs művek hallgatósága jószerével a komponistákból állt, akik egymás műveit meghallgatták. Beleástam magam a korszerű zeneszerzői technikákba, de az volt az érzésem, hogy a közönségnek ez nem kell, rendkívül nehezen fogadja be. Természetesen tudom, hogy igazán arisztokratikus és újító zeneműveknek sohasem volt széles kortárs befogadó közege. De azt sem merem állítani, hogy a populáris zenei alkotások jelentik a megoldást, hiszen óhatatlanul önmagukat ismétlik, nem mutatnak előre. A művészet is kicsit olyan, mint a tudomány: megy előre, és végül eljut egészen fantasztikus pontokig. A nagy különbség: míg a tudománynak mindig van hova továbblépnie, a művészetnél kérdés, hogy amikor a közönség már nem tudja befogadni, merre menjen tovább. Mégis gondolkodom rajta, hogy egy erős váltással másik irányba lépek. Szeretnék egy populárisabb, könnyebben befogadható, de azért a zeneszerzői mesterségbeli tudást is felmutató kamarazenekari művet komponálni, amely más nyelvezetet képviselne, mint az eddigi darabjaim.