Már magyarul számolnak a szír gyerekek

Vándorlás számokban

Az angol The Guardian napilap írása szerint az Európába eddig érkezett 200 ezer migráns az Unió 740 milliós lakosságának mindössze 0,027 százaléka. 2014-ben a menekültek pénzügyi támogatására 78 millió forintot költött a magyar állam. Az EU 456 millió forinttal támogatta a menekültügyet. Szíriában már több mint 250 ezer embert öltek meg az évek óta elhúzódó polgárháborúban. Legalább két és fél millióan menekültek külföldre.

Az első vonat 4 óra 35 perckor indul a szegedi vasútállomásról. A MigSzol (Migráns Szolidaritás) csoport önkéntesei az indulás előtt elkezdik felébreszteni a szabad ég alatt alvó menekülteket. Volt, hogy kétszáz ember töltötte az éjszakát a téren.

– A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) munkatársai jó érzékkel az utolsó vonat indulása után küldik ki őket. Soha nem tudjuk, mikor érkezik a busz. Nem sikerült elérnünk, hogy a BÁH ideszóljon, és fel tudjunk készülni a fogadásukra. Mindenkinek jobb lenne, ha ez sikerülne – mondja Szüts Tamás, az egyik önkéntes egy viszonylag nyugodt hétköznap estén.
Július végén múlt egy hónapja, hogy a szegedi önkormányzat támogatásával megnyílt a migránsokat segítő faház a nagyállomás előtt. Azóta több mint 12 ezer migránst látott el az ott dolgozó összesen 150 önkéntes.

Amikor befut egy busz, az önkéntesek kezükben vízzel, szendviccsel, gyümölcsökkel készülnek. Sokan bizalmatlanok, először nem fogadják el a szendvicseket, rossz tapasztalataik vannak. Hallottam történetet a sarokban meghánytatott kisfiúról, aki kolbászos szendvicsbe harapott bele. (Az iszlám szerint a sertés tisztátalan állat.)

Az állomásra érkező menekültek borotválkoznak, lábat, arcot mosnak, feltöltik telefonjaikat, a wifi segítségével üzeneteket küldenek rokonaiknak, barátaiknak. Meglepődnek, hogy itt nem kell semmiért fizetniük. Máshol 5–10 eurót kérnek tőlük egy palack vízért, egy szendvicsért.

Egy szigetnyi emberség – nemzetközi lapok így jellemezték a MigSzol szegedi munkáját. A menekült Mohammad a számokat tanítja arabul az egyik önkéntesnek. Fotók: Schmidt Andrea
– Megnézzük, melyik táborba kell menniük, amit a saját nyelvükön elmondunk nekik. Mindig van arab, perzsa tolmács. A vonat indulása előtt szólunk nekik, és felkísérjük őket a peronra – folytatja Tamás.
Az utazóközönségtől vegyes reakciókat kapnak. Ezekről jobb nem beszélni. Tamás azt mondja, nincs idejük arra, hogy vitába szálljanak bárkivel. Az állomásról kilépő szülők ingerülten kiabálnak rá kisgyerekeikre, akik majd minden esetben ösztönösen a buborékfújóval, párakapuval játszó migráns gyerekek felé indulnak.

– Egyik este szerettünk volna elmenni meginni egy sört, kicsit kiszakadni innen. Az önkéntes orvosunk éppen egy kisgyereket látott el. Odamentem szólni neki, jöjjön velünk. Láttam, hogy a kisfiú egyik lába bokától hiányzott. Furcsa érzés volt, hogy mi sörözni indultunk, közben ott egy szenvedő kisgyerek. Végül nem mentünk sehová – meséli Tamás.
Néhány napig a téren lakott három szír kisfiú és két felnőtt rokonuk. A gyerekek gyorsan belakták a teret. Miután egy-egy csoport útnak indult, Mohammad gumikesztyűt húzott, összeszedte a szemetet, Ghaith pedig hipós fertőtlenítővel permetezte le a padokat. A negyedik nap végére már magyarul számoltak és köszöntek.

Önkéntesek egy viszonylag nyugodt hétköznap estén.
Az egyik menekült otthagyott egy A4-es papírt, azt kérte az önkéntesektől, hogy tűzzék ki a ház oldalára. Urdu nyelven ez áll rajta: „Kedves barátom, ezek az emberek azért vannak itt, hogy segítsenek neked. Mindent, amit kapsz tőlük, a saját pénzükből vásároltak. A kormány nem segít nekik, nem támogatja őket."
Egy pakisztáni fiatal 15 eurót szeretett volna adni a civil segítőknek, miután megtudta, hogy önkéntesek. Azt mondta, költsék azokra, akik utánajönnek.

"Az nem fél, aki erős"
Egy társadalmilag, gazdaságilag, valamint kulturálisan erős országnak kevesebb félnivalója van az idegenektől – véli Mihalik Árpád pszichológus, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán működő Pszichológiai

Intézet Szociál- és Fejlődéspszichológai Tanszékének munkatársa.

– Az átlagembernek milyen tapasztalatai vannak a menekültekkel kapcsolatban?

– A sajtóban megjelenő riportok és írások többsége az emberek véleményére kérdez rá, vagy arról ír. Csak egy szűk réteg rendelkezik személyes tapasztalatokkal. A migráció a magyar társadalom számára új jelenség. Még a rövid távú hatásait sem tapasztaltuk meg annak, hogy idegen emberek legyenek hatással a hétköznapjainkra. Ennek ellenére mindenki igyekszik hozzászólni a témához.

– Mi lehet az oka annak, hogy félünk az idegenektől?

– Az emberek többsége úgy érzi, idegenek veszik körül. Széttagolt és elidegenedett a magyar társadalom. Ennek az idegenfélelemnek elsősorban nem a határon kívül, hanem azon belül kell keresni az okait. Egymást sem tudjuk elfogadni. A félelmet táplálhatja a kishitűség és az önbizalomhiány. Az nem fél, aki erős. Egy társadalmilag, gazdaságilag és kulturálisan erős országnak kevesebb félnivalója van az idegenektől. Ha Magyarországon valaki nem bízik abban, hogy képes megőrizni egzisztenciális pozícióját, kulturális értékeit, az félni fog attól, hogy elveszíti azokat.

Ghaith és Mohammad – hasznossá tették magukat.
– A menekültek is tartanak tőlünk?

– A menekültek többsége nem fél tőlünk. Az uniós határt lépik át, ezért valószínűleg minket sokkal egységesebbnek és hasonlóbbnak látnak kívülről az uniós célországokkal, ahova eljutni szeretnének. Mivel útjuk nagyobb részét már megtették, ezért inkább a türelmetlenség, izgatottság lehet jellemző. Jelentős részük informálódik a többiektől, vagy már indulás előtt többé-kevésbé tudja, hol mire számíthat.

– Rájátszik-e a politika a természetes félelemre?

– A menekültek ügye szinte kizárólag politikai kérdés, ami nagyon szomorú. A politikai kommunikáció egyoldalú, túlegyszerűsített és általánosításokkal tarkított. Ritka kivételektől eltekintve érdemi kommunikáció nem történik a témában. Sajnálatos, hogy pusztán a politikai propaganda eszközeként merülnek fel kérdések a témában.

Ennél nagyobb kerítésen is átjutottak
A szír Mustafa Abazid 1983 óta él Szegeden, a kezdetektől segíti a MigSzol önkénteseinek munkáját. Azt mondja, a legrosszabb a tehetetlenség. A líbiai származású, húszéves Iszmail is tolmácsol a menekülteknek. Roma embercsempészek figyelmeztették, vigyázzon magára, ha nem szervez nekik fuvarokat.

Iszmail
Iszmail 20 éves szegedi fiatalember. Tizenegy évesen járt édesapja szülőhazájában, Líbiában, majd 2011-ben utazott ki hosszabb időre Bengáziba. Tavaly októberben tért haza Szegedre.

– Ismerősöm mutatta a MigSzol oldalát a Facebookon, tolmácsot kerestek. Nem sokat gondolkoztam rajta, már másnap itt voltam. A leggyakoribb, hogy kirabolják őket, és nem tudják, mit tegyenek. A papírtalanok nem szeretnék, hogy Magyarországon regisztrálják őket. Nekik sikerült úgy átjönni a határon, és eljutni a vasútállomásig, hogy nem kapták el őket. Rábeszéljük őket, és elmegyünk velük a rendőrségre vagy a bevándorlási hivatalba, ahol regisztrálják őket. Félnek. Szerbiában a rendőrök vagy egyenruhába öltözött emberek kamu jelvényt felmutatva rabolják ki őket – magyarázta a fiatalember.

– Ha hátranézel, ott ülnek a padon a cigányok. Sokszor odajönnek hozzám, mert tudják, hogy beszélek arabul, és megfenyegetnek, hogy ha nem intézem nekik a fuvart, akkor ilyen-olyan bajom lesz, meg figyeljek oda magamra – mesélte.

A szegedi srác elmondta, azért sok a menekültek között a fiatal, mert előreküldik a legidősebb fiút, aki útközben rögzíti a tapasztalatait. Majd elküldi haza, megnézik, meghallgatják, és ha úgy döntenek, elindulnak utána. – Csak úgy az ismeretlenbe nem indul el senki. Nem tudom, mikor lesz ennek vége. Hogy utána mi lesz, passz, nem tudom én sem – mondta.

Mustafa Abazid: Tudtam, hogy kell a segítség, szívesen jövök. Az én rokonaim is elmenekültek otthonról.
Mustafa Abazid
– 1983 óta élek itt egyhuzamban. Harminckét éve nem voltam otthon – kezdett mesélni a szír Mustafa Abazid, aki mentőorvosként dolgozik Szegeden. – Vágyok haza, de lehetetlen a helyzet. Még úgy tíz évig biztos nem lesz ott nyugalom.

– Az elejétől fogva kijárok az állomásra. Tudtam, hogy kell a segítség, szívesen jövök, segítek bármiben. Átérzem a problémájukat. Az én rokonaim is elmenekültek már otthonról, Németországban, Svédországban és Belgiumban élnek. A legrosszabb, hogy tehetetlen vagyok. Látom, hogy szenvednek, de nem tudok segíteni. Vigyáznom kell, nehogy engem nézzenek embercsempésznek. Autóba nem ültethetem őket, tanácsot sem adhatok nekik. Próbálom megértetni velük, hogy itt most nagyon komolyan veszik ezeket a dolgokat – sorolta a túlzott és naiv segítőkészség buktatóit Mustafa.

– Nagy többségük valóban az életét féltve menekül. A kerítés nem érdekli őket. Azt mondták, ennél nagyobb kerítésen is átjutottak, ez sem fog gondot okozni nekik.

Arra a kérdésemre, hogy miért tartanak szinte mind Németországba, azt válaszolta, elterjedt köztük a hír, hogy Németország mindenkit befogad.

– Hiába magyarázzuk nekik, hogy ott sem lehet a végtelenségig mindenkit befogadni. Az tévhit, hogy ők mind analfabéták, nincs szakmájuk. Van köztük ügyvéd, operatőr, orvos. Ha nem tanult ember, valamilyen szakmája biztos van. Nálunk a szociális rendszer nem olyan, mint itt. Keményebben meg kell dolgozni a kenyérért – tette hozzá.