Anita, a paprikatörténelem szerelmese

Kapálás közben barkochba

– Önöknél is családi hagyomány a fűszerpaprika-termesztés?

– Az ükszüleimet Alsóvárosról mosta ki a nagy árvíz. Sok ember földönfutóvá vált, és ingyen kaptak területet a városon kívül, például Szatymazon és Balástyán. Ők is Szatymaz környékén telepedtek le, de ők még nem fűszerpaprikával foglalkoztak, viszont a mezőgazdasági vonal tőlük ered. A nagyszüleim már gyümölcstermesztők voltak, és az édesapám volt az, aki idekerült Röszkére kezdő agronómusként. Ez 1969-ben volt, tehát ő még éppen látta a régi világot. Akkor még kézzel ültettek az asszonyok, pont úgy, mint száz évvel ezelőtt. Ma is térdelve szedjük fel a palántát, de ma már szerencsére gép ülteti. Apu elmesélte, hogy akkor még minimum száz asszony ültette a palántát, miután a férfiak gépekkel előkészítették a talajt. De a palánták előkészítése, a lyukak fúrása, a víz odavitele mind kézzel történt még 1969-ben is. A következő évben szerzett be a termelőszövetkezet ültetőgépet, amit hatalmas tiltakozás fogadott. Később rájöttek, hogy mekkora áldás ez a gép, és a munkaerő sem vált feleslegessé, hiszen a fűszerpaprika kézimunka-igényes növény: háromszor meg kell kapálni kézzel.

– Ön is bekapcsolódott a munkába gyermekkorában?

– Én ebben nőttem fel a hetvenes években. A mi családunkban is volt termelőszövetkezeti tag, így jelentkezhettünk paprikatermelő területre. Egy négytagú család általában egy hold földet kapott, azt munka és iskola mellett kényelmesen meg tudtuk kapálni. Sokszor volt, hogy nem tudtuk befejezni a kapálást, mert kivert bennünket az eső, vagy ránk sötétedett, de emlékeim szerint a munka mindig jó hangulatú volt. Nem kellett sem velem, sem a testvéremmel veszekedni, ha dolgozni kellett, bár lehet, hogy erre a szüleink máshogy emlékeznek. A testvéreimhez viszonyítva én egy lelkesebb mezőgazdász voltam. Iskola után megvártuk, amíg anyukám hazajött a bankból, ahol dolgozott, átöltözött, vettünk magunkhoz vizet, szendvicset, és elindultunk kapálni. Persze nem mindennap. Volt egy kapálás júniusban, kettő júliusban, és esetleg egy augusztusban. Közben apukámmal barkochbáztunk. Ő eredetileg földrajz–biológia szakos tanárnak készült, úgyhogy topográfiáztunk is. Ekkor jártam általános iskolába, és növényt kellett gyűjtenünk. Édesapám segített összeszedni a gyomnövényeket, és latinul tanította a nevüket. Akkor még egy külön élvezet volt, mikor kiértünk a sorban a Holt-Tisza partjára, és tudtunk úszni egyet. Ma nagyon nagy gondban lennék, ha a gyerekemet ilyen munkára kellene rászoktatnom.

Akár egy szüreti mulatság

– A kapálást négyen csináltuk, a szedésre viszont már összecsődítettük az egész családot, mivel az a legjobb, ha az egész egyszerre van kész, hogy az alapanyag homogén legyen. Kétszer szedjük egy évben: szeptemberben és októberben. Ruzsáról, Balástyáról, Szegedről jöttek a rokonok. Épp most idéztük fel egy családi rendezvényen a régi szedéseket. Hajnaltól délig dolgoztunk, de előtte volt egy bőséges reggeli. Ilyenkor természetes volt, hogy a legfinomabb dolgokat tegyük az asztalra. Gyakran került elő disznótoros, sült hús, krumplifőzelék, oldalas, de gyakran bográcsoztunk, a nagymamám bent sütötte a kalácsot és küldte ki tízóraira. Olyan volt, mint egy családi ünnep. Mi, gyerekek ilyenkor találkoztunk az unokatestvérekkel. Még a gimnáziumi osztálytársaim is jártak ki hozzánk fűszerpaprikát szedni, igaz, hogy már reggel térden csúsztak, de szerették.

– Már akkor tudta, hogy ezzel akar foglalkozni?

– Egyáltalán nem, teljesen más irányba indultam el, hiszen közben volt egy rendszerváltás is, amikor a termelőszövetkezetek felbomlottak. Apukám viszont a paprika szerelmese volt, mindig abban gondolkodott, hogy feldolgozóüzemet szeretne létrehozni. A kilencvenes évek közepén építettük fel a malmot, utána pedig a szárítót. 1989-ben érettségiztem, a rendszerváltás emblematikus évében. Pár évig semmi nem úgy működött, ahogy korábban, mindannyian kerestük a helyünket. Végül felvételiztem az egyetemre, és történelem–angol szakos tanárként végeztem. Utána az angol tanszéken tanítottam, eszem ágában sem volt paprikázni.

Saját gulyásrecept

- Közgazdasági végzettségem is van, de még akkor sem gondoltam, hogy paprikázni fogok, pedig a szakdolgozatomat is abból írtam. A hagyatékkal kezdődött. Ahogy olvastuk a dokumentumokat, beszélgettünk a régi időkről, jött a múzeum ötlete, akaratlanul is visszacsöppentem ebbe a világba. Az egyik tanárom Vastag Józsi bácsi volt – aki addigra a Pick-múzeum létrehozásában is részt vett –, nekünk is segített. Ekkor már egyik gondolatból jött a másik. 2005–2006-ban mélyponton volt a paprika, ekkor fogtunk hozzá a múzeum kialakításához, hogy megőrizzük a hagyományokat. Én írtam a pályázatokat, gyűjtöttem az anyagokat, már nem volt kérdés, hogy itt maradok. Fel kellett adni bizonyos dolgokat, zsebbe kellett nyúlni, sok dologra megoldást kellett találni, de végül kész lett. A Móra Ferenc Múzeumtól is kaptunk digitális képanyagot, Bálint Sándor munkái is sokat segítettek. Valószínű, hogy az én gyerekeim már nem folytatják ezt a családi hagyományt, de nem is erőltetem. Nem sajnálom, hogy korábban más irányba mentem, jó, ha az ember kitekint. De apukámnak például ez egy éltető erő, alig várja, hogy tavaszodjon, és kimehessen a földekre.

– Élelmiszerrel foglalkozik, de mennyire van otthon a konyhában?

– Szeretek és szoktam is főzni. Mindig a leves volt a kedvencem. Imádom a gulyásleveseket, van egy saját gulyásreceptem is. A paprikával olcsón és gyorsan lehet főzni. Ha valaki össze tud rakni egy egyszerű pörköltet, legalább 20-féle ételt tud készíteni. Mindent imádok, ami kicsit savanykás, mint például a székelykáposzta. De nálam távolról sem fogy annyi paprika, mint az édesapámnál, aki képes mindennap paprikás csirkét főzni.