Hatvannyolc éve együtt tekernek

Kócsó Mihály 1931. május 30-án született Szegeden. A kerékpárversenyzés mellett kerékpár- és varrógépműszerészként dolgozott. Szabadidejében sportot vagy természetfilmet néz a televízióban feleségével, Arankával. Azt mondja, csak a birkózást és a bokszot nem szeretik. Minden napját újságolvasással kezdi.

– 1948 óta vagyunk barátok Kócsóval, de még soha nem voltam náluk – nevetett [namelink name="Rudisch Ferenc"], amikor megérkeztünk [namelink name="Kócsó Mihály "]és felesége, Aranka otthonához. Ferenc 86 éves, Mihály pedig 85, ők Szeged legidősebb egykori kerékpárversenyzői. A mai napig együtt tekernek, legutóbb a Critical Masson tették meg a 15 kilométeres távot.

Katonaságból a kerékpárra

– Mindig Szegeden kerékpároztam, kivéve, amikor 1951-ben bevonultam katonának, mert akkor két évig Budapesten tekertem. Ott voltam folyamőr katona – mesélte Kócsó Mihály, miközben elővette az hosszú évek alatt összegyűjtött érmeket, kupákat, és kissé megsárgult fényképeket. Mint mondták: ezeken meg lehet nézni, mekkora táboruk volt egykor Szegeden a kerékpárversenyzőknek. Az emléktárgyak között voltak régi újságcikkek is, néhány régi Délmagyarország is lapult a halomban.

– Nézze meg ezt a képet! Felismeri, hol készült? – mutatta a kissé színevesztett fotót, amelyen biciklin ülő férfiak hada sorakozott fel a Kárász utca és a Klauzál tér sarkánál kihúzott alkalmi rajtvonalnál. A képen látszanak még a régi cégérek és az egykori épülethomlokzatok is.

– Ez egy április negyediki háztömb körüli versenyen készült. Rengetegen indultunk – tette hozzá Mihály.

– Kocsis János szenior kerékpáros barátom elvitt a parancsnokhoz, és azt mondta neki: itt az öcsém, vele jól fogtok járni. Ercsibe vonultam be az utászokhoz, onnan kerültem el Bajára továbbképzésre. Később áthelyeztek Szegedre a 8416-os alakulathoz. Ahogy visszajöttem, elkezdtem versenyezni, Misi akkor már csinálta úgy egy éve – fogalmazott Rudisch Ferenc. Elárulták azt is, hogy Szegeden akkoriban hat kerékpáros egyesület volt, a Postás Sportegyesület kerékpáros szakosztályát pedig ők alapították meg. Ferenc válogatott-kerettag volt, Mihály pedig olimpiai kerettag. Azt mondják: akkoriban a vidékiek nehezen jutottak ki külföldi versenyekre.  

Nem gyerekbiciklin tanultak

– A 30-as években a faluban kevés embernek volt kerékpárja, apám mesterember volt, jól keresett, így vásárolt még a születésem előtt egy Merkur gyártmányú férfibiciklit. Én pedig háromévesen tanultam meg hajtani  – olvasta fel Ferenc készülő emlékiratait, amelyeket egy kockás füzet négyzetrácsai közé ír kézzel. Hozzátette: persze ezt még le kell tisztázni, de a fia is beleolvasott már.  

Szívesen révednek a sikerekben bővelkedő múltba. Ilyenkor egy-egy régi Délmagyarország és Népsport is előkerül.

Mihály is felnőttbiciklin tanulta meg maga alá gyűrni az aszfaltot. – Anyámnak volt egy csoda Csepel kerékpárja, azon tanultam. Az a rendes, hajlított vázú, női fajta. Egyszer Szatymazról vagy Balástyáról jöttem biciklivel Szegedre, és utolértek a kerékpárversenyzők. Beálltam a hátuk mögé, és nem tudtak lerázni Szegedig. Olyan gyorsan tekertem, mint ők, pedig nem volt versenybiciklim, innen jött a versenyzés szeretete – emlékezett vissza Kócsó Mihály.

A fizetés többszöröse járt a bicikliseknek

Mihály kerékpár- és varrógépműszerész volt, Ferenc pedig vasesztergályos. Hivatásuk mellett hódoltak sportszenvedélyüknek. – Elvégeztem a technikumot is, utána pedig a tervezővállalatnál dolgoztam. Amikor a sportszázadnál voltam őrmesteri rangban, olyan kétezer forint körül kerestem. Egy szakmunkás pedig ötszáz forintot kapott havonta. Ez nem volt semmi – folytatta Rudisch Ferenc. Hozzátette: aki a szegedi Honvéd Sportegyesületben kerékpározott, az jól meg tudott élni.

Kócsó Mihály azt is elárulta, hogy az egyesületnél kaptak versenykerékpárt, de az első sajátra 20 forintonként rakta össze a pénzt.

Sárban csúszni, kerékpárt a háton vinni

– Az egyik háromnapos versenyen 800 kilométert tekertünk, egy hatnaposon pedig több mint 1000 kilométert. Ezekre mindig szívesen emlékszem. De több Budapest és Szeged vagy Budapest és Hódmezővásárhely közti versenyen is voltunk, az egyik különösen megmaradt, gyakran emlegetjük, mert amikor az élbolyban tekertünk, hirtelen iszonyatosan elkezdett szakadni az eső. Ekkor építették az új vásárhelyi utat is, így le kellett menni a földútra. Egyszer csak jött egy teherautó, én pedig megcsúsztam, és beestem az autó és a pótkocsi közé. Éppen el tudtam magam rúgni, a pótkocsi kereke átment az ülésemen, így állva kellett begurulnom a célba

– emlékezett vissza Ferenc.

Rudisch Ferenc 1930. július 7-én született. Kitanulta a vasesztergályos szakmát, a technikum elvégzése után pedig a szegedi tervezővállalatnál dolgozott. Szívesen néz természetfilmeket, sportot. Azt mondja, az erőszakot nem bírja, így krimire csak ritkán kapcsol a tévében. Gyakran olvas, gyakra útleírásokat.

– Egy másik, Budapest és Szeged közötti versenyen pedig az utolsó 100 kilométeren annyira esett az eső, hogy amikor beértünk a régi tűzoltólaktanyához, olyan sárosak voltunk, hogy nem ismertek meg bennünket – mosolygott Mihály. – Úgy el volt gémberedve a kezünk, hogy nem tudtuk kinyújtani az ujjainkat – tette hozzá Ferenc.

Közben előkerültek a terepversenyekről készült fotók is, ahol a budai hegyek között hátukon cipelték a járművüket az elszánt versenyzők.

– Olyan háromnapos verseny is volt, hogy az első napon Budapestről indultunk 90-en Szombathelyre, majd onnan Győrön keresztül Keszthelyre. A harmadik napon pedig vissza Budapestre. Defektet kaptam, de harmadik lettem. Azóta is spekulálok rajta, mi lett volna, ha nem kell szerelnem. De a katona is a harc után okos – jegyezte meg Ferenc.

Nem a véletlen műve, hogy nyolcvan fölött is jó egészségnek örvendenek.

– Mindössze egyszer estem el. Háztömb körüli verseny volt a Széchenyi téren. Az oroszlános kútnál kellett befordulni, mésszel mázolták fel az útvonalat. Ráhajtottam, elestem, és 8 métert csúsztam, de nem ütöttem meg magam – osztotta meg velünk Kócsó Mihály pályafutása egyetlen esésének történetét.

Ferenc is szakította már el a legújabb mezét esés közben, de utoljára egy hónappal ezelőtt kötött ki a betonon, amikor egy lépcsőn kialakított babakocsi-felhajtón akart legurulni.

Gyorsabb, mint a vonat

– Gyakran felmentem kerékpárral Budapestre. Amikor nősültem, a feleségem az édesanyjával utazott az éjszakai vonattal, hiszen az olcsóbb volt. Majdnem egyszerre indultunk, én pedig az állomáson vártam őket. A személyvonatnak 6-7 óra kellett akkoriban, annyi idő alatt én is odaértem. Gyakran csináltunk ilyeneket – mesélte Rudisch Ferenc.

– Ez a kép Sopronban készült. Az volt az érdekes, hogy akkor csak engedéllyel lehetett bemenni a városba a határ közelsége miatt, ugyanúgy, mint Kübekházára. A határt meg se lehetett közelíteni, már Győrtől engedély kellett – mutatta a két férfi a fotót, amelyen a városhatárban ácsorogtak komoly ábrázattal.