A víz a történelem mozgatórugója

A Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig nyúló terület egyszerre rendelkezik időleges víztöbblettel és vízhiánnyal – világított rá a téma jelentőségére [namelink name="Rácz Lajos"] éghajlattörténész, az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Kar egyetemi tanára.

– Szeged történetileg alapvetően a Tisza középvízszintje alatt feküdt, és három szigetből áll: Alsóvárosból, Felsővárosból, Palánkból. Ezek között időnként csónakokkal közlekedtek az emberek, mocsaras, zsombékos területen átgázolva vagy alkalmi hidakat felhúzva. A város védelmét is arra alapozták, hogy vízen nem, csak bizonyos földnyelveken lehet megközelíteni, így például Mártély felől, a mai bajai út irányából vagy a jelenlegi 5-ös út felől. A vizek közötti átjárókra elég volt kis erődítéseket építeni – árulta el az éghajlattörténész.

A szegedit – Rácz Lajos megfogalmazása szerint – ˝vízorientált˝ társadalomnak tekinthetjük. Fotó: Üllei-Kovács László

– Az úgynevezett tizenöt éves háború (1593–1606) a kis jégkorszak (14. század–19. század vége) legbrutálisabb időszakával esett egybe: egymás után két-három évben olyannyira befagyott például a Duna, hogy nyugodtan masírozhattak rajta a hadseregek. A Kárpát-medencében komoly lehűlés következett be, elhúzódtak a téli befagyások, illetve jelentősen megnőtt a csapadék mennyisége, ami korlátozta a török csapatok hadakozásának időtartamát és növelte a költségeiket, ez aláásta az oszmán hadsereg tömegerejére alapozott fölényét. Ezzel egy időben a klasszikus oszmán területeken a nagy szárazság időszaka köszöntött be, ami lehetetlenné tette a központ, Isztambul, valamint a hadsereg zökkenőmentes ellátását – hallottuk Rácz Lajostól. Az emelkedő adók és rekvirálások miatt az emberek elhagyták a mezőgazdasági területeket, a városba költöztek, polgárháború is kitört – az Oszmán Birodalom soha nem nyerte már vissza régi erejét.