Angyaláldozatok

A színpad közepét uraló, nyugtalanító, fenyegető, zöldesszürkés színű mozdulatlan avarpiramis alól bújik elő hirtelen és váratlanul [namelink name="Czár Gergely"] [namelink name="Juronics Tamás"] új koreográfiájában, a Mimikriben. A táncjáték alapjául Ligeti György Berlinben élő tanítványa, a dél-koreai Unsuk Chin concertója szolgál, amelyben egy tradicionális kínai fúvós hangszer, az orgonasípokra emlékeztető sheng folytat különös párbeszédet egy hagyományos európai szimfonikus zenekarral: szólistaként dominál, majd elvegyül, hasonul, eltűnik. Erre a mimikrijátékra épít a koreográfia is: az élővilágból jól ismert jelenséget adaptálja egy emberi közösség viszonyaira.

Czár Gergely a megtévesztés mestereként mint valamiféle rejtőzködő, álcázó ragadozó, lesben álló vadász figyeli „áldozatát", majd groteszkbe hajló vad, dinamikus násztánccal csap le rá. Ám az „áldozat" – [namelink name="Takács Zsófia"] táncolja hasonlóképp kifogyhatatlan energiával – nem hagyja magát, és a párharc végére mintha a szerepek is felcserélődnének. Mimikrit játszik a tér is: smaragdzöld, fekete, lila, sárga, vérvörös színt vesz fel a háttérfal az egymást váltó képekben. A zenét követve sokszor elnyújtott, késleltetett mozdulatokkal operáló rövid táncetűd a társulat majdnem minden tagjának lehetőséget teremt egy-egy hatásos felvillanásra. Különösen jól élt ezzel [namelink name="Csetényi Vencel"] és színpadi partnere, az ösztöndíjas vendégtáncos, [namelink name="Bálint Adél"], aki elképesztően hajlékony, légiesen könnyed, ráadásul még artisztikus és muzikális is. Hosszú távon is biztosan jól járna vele az együttes.

Sztravinszkij korszakváltó nagy művéből, a modernségével az 1913-as párizsi bemutatón még botrányt keltő Tavaszi áldozatból Juronics Tamás 1995 áprilisában már koreografált a Szegedi Kortárs Balett számára egy hatásos darabot. Akkor farmernadrágos, inges-blúzos, bakancsos fiatalokkal jelenítette meg a „történelem előtti játékot". A tavaszköszöntő pogány áldozatnak kiválasztott lány abban tudatosan vállalta sorsát; a darab végén a rozsdás hordókból színpadra ömlő víz pedig sokkolóan hatott.

Jelenet a Tavaszi áldozatból. Fotó: Schmidt Andrea
Az új verzióban most nincs egyetlen kiszemelt áldozat, mert egy egész kiúttalan közösség válik áldozattá. Épp a premier előtti napon olvastam a Magyar Szociális Fórum sokkoló hírlevelében: Magyarországon tavaly ősz óta az enyhe tél ellenére is 117 honfitársunk halt fagyhalált. Az alkotóknak talán nem volt ilyen szándékuk, mégis ez jutott eszembe, amikor a napjaink hajléktalanjaira emlékeztető, hosszú kabátos, szomorú figurákat megláttam. Tizennégy táncos egy-egy nagy ruhakupacot maga előtt tolva lép a színpadra, amelyen az előző részből ott maradt az avar, a múlt hordaléka. Pogány közösségi rítusként elevenedik meg Sztravinszkij vadul tobzódó, expresszív muzsikája. A szertartásszerű játékban nem a táncosok egyéni megmozdulásai, hanem az erős közös képek a fontosabbak. A tavaszi körtáncban nehéz kabátjaiktól, ruháiktól látványosan megszabadulva, alsóneműre vetkőzve ünneplik az újjászülető természetet. Ám ez a tánc nem valami felhőtlen ujjongás, inkább valami közelgő veszély, kataklizma komor árnyéka vetül rá. A kiválasztás szertartása ebben az értelmezésben mintha inkább azt üzenné: a reménytelen közösség mindegyik tagjának önként kell vállalnia az áldozat szerepét.

Juronics Tamás [namelink name="Stadler Ferenc"] hatásos fényeffektusaival expresszív képeket alkotott, szép és megrendítő, amikor a táncosok a sötétben meztelenre vetkőznek, majd hófehér köpenybe bújva angyalokként keringenek, végül pedig a ruhahalmok alól előkerülő izzó kockákról egyenként a „mélybe" vetik magukat. Felkavaró, elgondolkodtató, többféle értelmezésre és továbbgondolásra lehetőséget adó produkció, amelyet a szombati előadáson hosszan és lelkesen ünnepelt a közönség.