Búcsú Tóth Bélától

Aki most meghalt, nemcsak Szeged szellemi életének volt egyik sokoldalú, érdemes alakja, jeles író, hanem – a maga rusztikus módján – varázsos személyiség is, akit öregen s betegen sem hagyott el ragyogó humora, bölcsessége, élet- és valóságtisztelete: jobbító realizmusa. Nem is állhatom meg, hogy a hajdani népi kollégistáról, a „janicsár"-ról szólva ne idézzem reá elismerő kontrasztként az „urbánus" Márait: „személyiségnek lenni a legtöbb". Tóth Béla – aki ismerte, tanúsíthatja – csakugyan igazi személyiség volt, a szót Márai intenciói szerint alkalmazva rá.

Életútja egy nagy társadalmi mobilitás kereteiben értelmezhető. Dombiratoson született 1924. december 21-én, kétkézi emberek gyerekeként. Szülőhelyének már volt egy írószülötte, Tóth Wanda, aki a Nyugatnak lett fölfedezettje, de ha lehet két ellentétes életút, akkor a két dombiratosi Tóthé az. Az egyik a kastély lakója volt, a másik a „lentiek" közzé tartozott, és sokáig semmi nem jelezte, hogy Tóth Bélából is író lesz valaha. Asztalosinas lett, majd asztalossegéd, annak a kastélynak is dolgozott, amelyikben korábban a másik helyi író is élt. Élete fordulata az 1945 utáni évek sodrában következett be. A tehetségesnek ítélt fiatalember az értelmiségivé válás akkoriban megnyíló mellékútjain (gyorsított szakérettségi, egyetem, népi kollégium) mozogva, már Szegeden szerzett diplomát. 1953-ban magyar–orosz szakos tanár lett, de ekkor már sejteni lehetett, az író is mocorog benne. Első novelláját 1952-ben közölte a Tiszatáj, tehetségét professzora, Sőtér István fedezte föl, aki – egyáltalán nem mellékesen – maga is a magyar próza történetének számottevő alakja. Friss diplomásként az egyetem közelében maradt, kollégiumigazgató, egyetemi tanársegéd – s első lépéseit megtevő író volt egyszerre. (Ilia Mihálytól tudom, 1956. november 4-e után bátran és okosan védte s – főleg – megvédte a kollégiumban lakó egyetemistákat. Ez a gyakorlatias jobbító beállítódás később is, bármely posztra állították is, mindig sajátja maradt.) 1958-ban az egyetemről a Somogyi-könyvtárba került tudományos munkatársnak – valójában a könyvtár mindenesének. A helyismereti munkában kezdett, de nem kutató, hanem gyakorlati szervező embernek mutatkozott, aki 1973-ban okkal lett a nagy múltú intézmény igazgatója, s nyugdíjba vonulásáig, 1990-ig az is maradt. Igazgatása alatt a „Somogyi" városi könyvtárból megyei könyvtár lett, s az ő érdeme is, hogy a nagy elődök méltó utódaként a könyvtár megerősítette jó hírét, és a magyar könyvtárügy egyik fontos intézménye maradt a nagy kihívások idején is. A mai, „új" épületbe költözés is az ő irányításával zajlott le.

A könyvtárban eltöltött évtizedek az ismeretpótlás, a föltöltekezés évtizedei voltak számára. Itt lett igazi szegedi, itt lett a város múltjának jó ismerője, itt lett a szegedi hagyományba a maga módján, a maga tehetsége szerint bekapcsolódó író. Első kötete 1959-ben jelent meg A köszörűs kádi címmel, s már ebben is megmutatta nagy erényét, mesélőkedvét. Az első kötetet az évek során könyvek hosszú sora követte, az utolsó időkig dolgozott.

Könyvtárosként is, íróként is több díjat kapott (1976, 1977, 1985), írói megbecsülését leginkább két József Attila- díja (1970, 1986) mutatja. Sok könyve közül jellemzéseképpen itt elegendő talán a három legfontosabbat megemlíteni. A Mi, janicsárok című regénye 1969-ben jelent meg, s egy nehéz sorsú, buktatókkal teli pályájú nemzedék fölemelkedését írta meg benne mintaszerű módon. Az Iratos dombon című, 1988-ban publikált könyve a szülőföld megidézése, a saját gyökerek keresése. A Tiszajárás című nagy ívű és terjedelmes szociográfiája pedig a Tisza magyarországi folyása melletti települések történeti és szinkron bemutatása. (Ez 1967 és 1986 közt született, a Tiszatáj folytatásokban közölte, de csak pár éve, 2006-ban jelent meg könyv alakban.) Könnyebb fajsúlyú, de címével és írásmódjával őt egyaránt emblematikus tömörséggel megjelenítő könyve a Szeged vidámítása, amelyről ezért itt sem szabad hallgatni. De az árvízi képeskönyve (1979), vagy a szegedi hajózás történetét jóízűen újramesélő, történeti-néprajzi ismeretekben is bővelkedő kései műve ugyancsak beletartozik az általa is éltetett helyi hagyományba. Íróként két dologban verhetetlen volt: a mesélés, amely élőszóban is, írásban is magával ragadta hallgatóit/olvasóit, s a munkafolyamatok elbeszélése. (A kétkezi munka örök szenvedélye maradt, fúrt, faragott, gyalult – asztalosszerszámai élete végéig elkí-
sérték.)

Az utóbbi bő félévszázad szegedi irodalom- és művelődéstörténetét nem lehet megírni az ő szerepének figyelembevétele nélkül. Nem csak azért, mert az általa betöltött posztokon maradandóan járult hozzá a város irodalmi és kulturális teljesítményéhez, s nem is csak azért, mert kritikus pillanatokban is mindig (személyes érdekeit is kockára téve) a jó ügyek mellett állt ki. (Hogy Szegednek ma megvan irodalmi folyóirata, a Tiszatáj, az például elsősorban neki köszönhető. Az 1987/88-as krízis idején szinte egymaga mentette meg a lapot az elsüllyedéstől.) De azért is, mert Szegeden ma nagyon sokaknak megvan a saját, külön Tóth Bélájuk, nagyon sokakban él az a jó kedélyű, bölcs ember, aki ő volt, s aki mindent szóvá tudott varázsolni.
Egyik barátja mondja, hogy halála előtt azt kérte, tegyék mellé koporsójába gyaluját, mert „odafönn a Jóisten trónjának lába ennyi idő után már megroggyanhatott, szükség lehet az ő asztalosmunkájára". A kérés is, az érvelés is jelképes: a népmesék hangja szólal meg benne a búcsú szívszorító pillanataiban is.

Béla, az igazi Szeged őrizni fogja emlékedet!

Lengyel András

„A véletlenek játéka egy ember léte, hogy megszületik a világra. De azután már bugyrában az ősöktől örökölt tulajdonságok sokasága. Az már törvényszerű. Azt a bugyrot nem lehet letenni. Cipelni kell. Meghatározza az ember sorsát, jól és rosszul. Ha fölismeri a terhét hordó ember, hogy mi minden létezik hozományában, s élni tud vele, úgy boldogulhat. Ha rossz tulajdonságait is fölismeri, fékezi, kormányozza, azzal is előrébb megy. Ha nem ismeri föl önmagát – csak vergődik ösztönei örvényében. Annak a bajuszát más pödri, nem ő maga. Boldog? Szólnak ilyet a Bibliában is, hogy boldogok a lelki szegények... Valahogy nem tudom irigyelni a sorsukat.
Eszemben soha meg nem fordult, hogy mióta ismerem a 282 házas, 1100 lelkes falut. Meg vagyok győződve, hogy születésem előttről..."

(Tóth Béla: Iratos dombon, részlet a könyvből.)

„Utcánkban lakott egy rezesbandabéli dolgos ember.
Nyári, embernyúzó időszakban is akár, sötét este hazaért, míg készült a vacsora, hanyatt vágta magát az udvari dikón, mert a lába már annyira elfáradt, hogy nem maradt az álldogáláshoz ereje. Szájára vette hangszere mustikját, a tölcsérét a csillagokkal teletűzdelt egek felé fordította, s fújt, tutult messzire járó, szívhez szóló dallamokat. Azok a kis pislogó égi lámpások bizonyosan hallhatták a muzsikát, nyüzsöngni kezdtek, egynémelyik meg-megszaladt örömében.
Saját fülünkkel hallottuk, saját szemünkkel láttuk."

(Tóth Béla: Elhantolt hegedűk, részlet a könyvből.)

„Én, magamat ismerve, nem tudom elnézni azt a vergődést, amiben leledzik a közművelődés. És addig ütöm-verem, magam nem kímélve, legfontosabb életcélomat is félrelökve, elkezdem kihúzni a szekeret a tengelyig mély sárból. És lehet, hogy beleszakadok. Nem féltem a hófehér testemet. Húztam eddig is. De oktalan terhet fölvenni..."
„...A humor, a nevetés félelmes fegyver. Kinevetni valakit annyi, mint nyilvánosan megkorbácsolni. Megszégyeníteni. Van, aki föl sem veszi. Az irodalom nevel a nevetéssel. Jóra is int. Ezt, azt ne tedd, nem illik. Kinevetnek, megvetnek. A szemébe nevetni a háta mögött.. A világ hahotája, világ kacagása vagy.

(Tóth Béla: Szeged vidámítása, részlet a könyvből.)