Csukás István: a mese örök

Meseországnak nincs határa

– Ma sznob műfajnak tartják sokan az operát, talán még a klasszikus zenét is. Miért fontos, hogy egy gyermek komolyzenét szerető vagy legalább ismerő közegben nőjön fel?
– Magam is komolyzenésznek indultam, gyermekkoromban hegedűművésznek készültem. Az opera valamikor a széles közönségnek szólt. Az áriákat a suszterinasok is fütyülték előadás után, sajnálatos, hogy ennyire elefántcsonttoronyba zárkózott. Évek óta azon csodálkozom, hogy a nagy zeneszerzők elfelejtettek a gyermekeknek operát írni. A Szökevény csillagok érdeme talán az, hogy ebbe a műfajba is becsalja a gyerekeket, itt az ideje, hogy ők is megéljék az operaélményt. De a művészet egyéb ágaiba ugyanúgy be kell őket vonni.

– Ezért különleges a gyermekopera debütálása, miközben Gombóc Artúrral, Süsüvel és Pom-pommal is találkozhat az ország színházszerető közönsége?
– Igen. Másfelől a zeneszerző, Nagy Imre Erik kisujjában vannak a műfaj szabályai. A darab újdonsága, hogy nem csak emberek és élőlények szerepelnek benne, hanem megpróbáltam kicsit tágítani a kört, mert a gyermekek felfogása végtelen, és nyugodtan lehet tágítani. Ezért eszközöket is életre keltettem, többek között egy lyukas hordót, egy csorba gereblyét és egy törött létrát. Kicsit izgultam a bemutató előtt, megértik-e a gyerekek, de már az első pillanatban világos volt számukra, mi micsoda.

– Hol van Meseország határa?
– Meseország itt van a Földön, sőt itt van a szívünkben, a fejünkben, a képzeletünkben. A gyermek számára a világ nem válik el a csodától, a varázslattól.

Szeged Gyönyörű arcába nézett

– Szegeden mutatták be most az új művet, az előző évad végén az Ágacska című mesejátéka volt műsoron, egyik kiadója is helyi. Milyen a kapcsolata a várossal?
– Annak idején a Kincskereső nevű gyermeklap első szerkesztője én voltam Budapestről, de Szegeden nyomtatták. Később Kormos István költő is betársult. Rendszeresen utaztunk Szegedre a nyomdai és egyéb munkálatok miatt, akkor kicsit közelebbről is megismertem a várost. Így végig tudtam követni a 70-es évektől a fejlődését, amíg elérte mostani, gyönyörű állapotát. Most a bemutató után ismét bebarangoltam Szegedet, és csodálkozva gyönyörködtem új arcában.

– Helyi kiadójának célja, hogy gyermekeink visszataláljanak a könyvekhez. Mit gondol, honnan hová kell találniuk?
– A neve miatt szerettem bele a Könyvmolyképzőbe. Szívem szerint való az a program, hogy visszacsábítsuk a gyermekközönséget az irodalomhoz, az olvasáshoz, a betűhöz. Aki nem olvas, az lehet, hogy okos ember lesz, de valami hiányozni fog a fejéből.

– A darab szegedi közönségtalálkozóján említette, hogy hálás a J. K. Rowling-féle Harry Potter-könyveknek. Ezek szerint nincs versengés mesetéren?
– Azért vagyok hálás, mert az angol írónő és a stábja óriási reklámot csinált a gyermekirodalomnak az egész világon. Nem konkurensként tekintek rá, öröm nekem a sikere, mert ha egy gyermek már elolvasott egy Harry Potter-kötetet, könnyebben vesz majd a kezébe egy másik könyvet is.

– És ön mit olvas szívesen vagy éppen szakmai kötelességből?
– Betűéhségem van, általában – szemfájdulásig – mindent elolvasok, ami a kezembe kerül, de vannak kedvenc könyveim is, amelyeket négyszer, ötször, tízszer is leveszek a polcról, nem unom meg. Az első könyvélményem – a minden házban megtalálható – Petőfi összes költeményei volt, rájöttem, hogy a verseit lehet olyan folyamatosan olvasni, mint egy mesét. Kisgyerekként ez nagy élmény volt, később költőként pedig visszasugárzott bennem. Petőfi azért csodálatos, mert olyan nyelvet használt, amilyet általában az emberek beszélnek. Az irodalom néha elválik a közönségtől, de Petőfi soha.
De munkaeszköz is az olvasás, mert közben gyakorlom a szavakat. Tudom, hogy mielőtt Bartók elkezdett komponálni, fél-egy óráig Bach-műveket játszott fejből, így készült fel az alkotásra. A hétköznapi beszédben én is, mint mindenki, 400-500 szót használok, mert többre nincs szükségem, de ennél sokkal gazdagabb a magyar nyelv. Azért kell olvasni, hogy megismerjük a milliós magyar szókincset.

A mese örök, a gyerek az gyerek

– Egy napon született Hans Christian Andersen dán költő-meseíróval. Mit mondana ma Andersen, és mit mondana ön, ha arról kérdeznénk: hogyan változott a mesék szerepe életünkben?
– Csak egy dátumegyezés, hogy mindketten április 2-án születtünk, de szívesen veszem a jeleket. A mesék szerepe nem változott, a mese örök, mert a közönsége is örök, a gyerek az mindig gyerek lesz. Méghozzá azért, mert most fedezi fel a világot, a környezetét és önmagát is, élmény, adomány és feladat ez, amelyben segít minden művészet. De nem jelölhetünk ki semmilyen kötelező darabot: a teljes palettát látniuk kell, mert ők a teljes világot fogják örökölni és megfordítani. Andersent ma is lehet olvasni, csak az változott, hogy modern eszközök segítenek a mese befogadásában, de ez semmi különöset nem jelent. Azért ne felejtsük el, hogy a mese valamikor nem gyerekeknek íródott, a felnőttek műfaja volt, csak később szállt a gyerekközönségre. Nagy műfaj ez egy nagy közönséghez, és a legősibb, vele kezdődött minden irodalom, akár a barlangrajzokat is tekinthetjük meséknek. És azért nagy műfaj, még a magyar népmese is, mert képes teljességében ábrázolni a világot. Benne van a születés, a halál, a túlvilág, a csodák és a fantasztikus lények is.

Nem fogy a csoki

– Tudjuk, hogy a saját élete meg-megjelenik meséiben, Gombóc Artúrt szokta emlegetni. Önmagát milyen mesefugának képzeli el?
– Nem titok, hogy önvallomásnak tekintem szegény Gombóc Artúr nevű figurámat, akiről köztudomású, hogy éjjel-nappal összeszorított csőrrel fogyókúrázik, nem eszik semmi mást, csak csokoládét, de mégis csak hízik és dagad.

A gyerekíró is ugyanúgy ír, ahogy a felnőtt író: modellek után, karaktereket, jellemeket gyúr össze, belegyúrja a történetbe önmagát is, a vágyait, az álmait, a hibáit. Mindenkinek van egy nagy kincsesbányája, amely a saját gyerekkora, csak nem mindenki emlékszik vissza rá. Én máig szoktam onnan hozni kincseket, például nevet a legelső ifjúsági regényemhez, a Keménykalap és krumpliorrhoz. Már megvolt az elátkozott fagylaltos figurája. amikor eszembe jutott, hogy a szülővárosomban, Kisújszálláson valóban élt egy fagylaltos, aki tolta a kocsiját, őt hívták Bagamérinek. Ehhez nekem már csak a verset kellett kitalálnom: „Itt van, megjött Bagaméri, ki a fagylaltját maga méri".

– Ön is szereti a csokit?
–Nem illúzióromboló, ha elárulom: annak ellenére, hogy rengeteget írtam a róla, nem igazán szeretem. Ez azért is érdekes, mert a Szerencsi Csokoládégyár évek óta készít olyan édességeket, amelyek csomagolását a Pom-pom figurái díszítik, többek között Gombóc Artúr. De Petőfi Sándor is rengeteg borverset írt, pedig tudjuk, hogy nem szerette a bort. Ettől még az író írhat a csokoládéról.

– Zavarja, hogy Süsüt, Pom-pomot, A nagy Ho-ho-ho-horgászt, Mirr-murrt és Gombóc Artúrt említik legtöbbször az életművéből?
–Nem, mert mindegyik az én „gyermekem", sőt nagy örömmel látom, amikor megjelennek a való életben. Erre egy példa: nyáron a budapesti Naphegyen felavatták a Pom-pom játszóteret, ahol mesefigurákból készültek a játékok. De tudok Bagaméri fagylaltozóról, A nagy ho-ho-ho-horgász horgászboltról. Egy ruhakészítő a kislányruháira Pom-pom figurákat nyomtatott, nagy élmény volt úgy menni az utcán, hogy szembejött velem a saját figurám. Ez azt jelenti számomra, hogy népszerűek a figuráim, másrészt kicsit a halhatatlanság jele. Az a szép, hogy én még látom ezt.

Kutya kötelesség segíteni

– Szegény kisgyermek sorból indult hegedűvel a kezében. Ma is rengeteg a nélkülöző kisgyermek. Nekik mit mondana a meseíró?
– Az anyagiak tekintetében szegény, de érzelmi szempontból nagyon gazdag volt a gyermekkorom. Apám kovács volt, és a műhelye udvarára az emberek bejöttek beszélgetni, gyerekként hallgattuk őket. A világot is talán egy picit jobban megismertük, mint a városi gyerekek. A szegénység nagy hátrány, addig nem igazságos a világ, amíg egyetlenegy gyermek is van, aki a szegénysége miatt nem tanulhat tovább és emelkedhet ki. Ezért mindig szót emelek, mert a magam példájáról tudom, milyen nehéz a „feltörekvés". Kutya kötelessége mindenkinek segíteni.

– Ön Hollywoodig „tört", a hetvenes években elnyerte a hollywoodi televíziós fesztivál nagydíját a Keménykalap és Krumpliorral, amelyet az év legjobb gyermekfilmjének is választottak. Mi tartotta Magyarországon?
– Ezzel az elismeréssel azért merek hencegni, mert csapatmunka eredménye. Egyrészt a gyermek- vagy ifjúsági irodalomnak is hoztunk a díjjal dicsőséget, kapott egy kis fényt. Itthon nyakra-főre születtek a rajzfilmek, nem panaszkodhatom, megcsináltam, amit akartam. Több könyvem jelent meg külföldön, örülök, hogy más országokban is olvasnak a gyerekek, de nekem az a fontos, hogy a magyar művet magyar gyerekek magyar nyelven olvassák, nézzék vagy hallgassák. Ebben nincs semmi nacionalizmus, mert a német kisgyereknek német mesét kell olvasnia, a franciának francia nyelvűt. A magyar gyermek ebbe a világba, ebbe a környezetbe született bele, először ezt a világot kell megtanulnia. Később persze olvasson angol könyveket is, de az eszmélkedés és a befogadás korában hazait olvasson, nem beszélve arról, hogy a magyar szavakat is ilyenkor kell megtanulnia. Ezt a meggyőződésemet egy vallomásig fejlesztettem, így szól: ha a közönséget magam elé képzelem, az csak magyar lehet.

Fényűzés a vers

– Mire gondolsz közben? – ezt a címet viseli legutóbbi szerelmes verses kötete, amely felnőtteknek szól. Mit érez a költő énje, amikor azzal szembesül: a meseíró híresebb?
– Nem haragszom, amiért meseíróként emlegetnek, sőt nagyon boldog vagyok. Egyik felem nem féltékeny a másikra, azért nincs bennem két ember, mert a jó mese olyan, mint a vers, egy kicsit elemelkedik a földről. Egy kicsit költészet, illetve nem kicsit, nagyon. Ugyanazt az idegpályát használom, amikor verset írok, mint amikor mesét. Mindkettő legjobb képességeim szerint készül, soha nem ülök le úgy mesét írni, hogy majd fél kézzel odakenem. A vers a lélek fényűzése, tényleg csak akkor érdemes írni, ha úgy érzem, muszáj.

– A szegedi közönségtalálkozón szomorú gyermek- és felnőttszemeket is láthattunk, a beszélgetés után, a dedikálás előtt elsietett. Mit mondana nekik?
–Mindig arra biztattam a gyerekeket, hogy gyűjtsenek autogramot. Gyermekkoromban én is odamentem mindenféle híres emberhez, alá is írt nekem Kodály Zoltántól kezdve mindenki. Jó passzió, mert egy emlék vagy egy érzés kötődik hozzá. Sajnos Szegeden nagyon kötött volt a program, de rögtön megígértem a gyerekeknek, és most is azt üzenem, hogy be fogom pótolni. Mindenkinek annyi könyvet és annyiszor fogok dedikálni, ahányszor szeretnék. A gyerekeket nem szabad becsapni, én sosem szoktam.