Elhunyt Nagy László fotóriporter

Bennem még a régi kép él róla. Amikor az 1980-as évek elején fiatalon, huszonévesen szerkesztőségünk tagja lett. Két dolog miatt is jól emlékszem rá. Azért, amit tudott, és azért, amit nem. Amikor jött, rengeteg mindenhez nem értett a szakmában, de azon kevesek közé tartozott, akik tudják, mit nem tudnak, és sejtik, mennyi mindent kellene megtanulniuk. Tehetsége, tudásvágya segítette abban, hogy a nehezebb utat válassza: a langyos víz békéje helyett a tanulás keserveit.

Éppen e tudásvágy volt az, amiért rengeteget beszélgettünk Lacival a szakmáról akkoriban. És ő állta a sarat. Egyre értőbben hallgatta, amikor arról esett szó, hogy az igazán jó fotóriporter nem kívülállóként, hanem az események részeseként dolgozik, hogy nem lefényképezni kell valamit, hanem a fotón új világot kell teremteni a képen felmutatott látvány által. Hogy egy újság képeinek meg kell szólítaniuk az olvasót, érdeklődést és reakciót kiváltva a kép és a lap iránt egyaránt. Egy-két év múltán pedig eljött a nap, amikor letette elém a Püspök-bazárról (hol van az már?) készített képeit, és rákiálthattam: Az Isten áldjon meg! Hát erről van szó!!!

És Nagy László elindult a maga útján. Tehetségének sokat köszönhet a Délmagyarország, amelyben általa jelent meg és vált konstans követelménnyé az igényes, korszerű, hatásos látványvilágot teremtő fotóriporteri munka. Vele és általa kezdődött az a változás, aminek eredményeként és a mostani fotós kollégák jóvoltából a lapunk tán a legprofibb képanyaggal dolgozhat a magyar vidéken.

A tehetség és az akarat aztán újabb eredményeket hozott. Sikeres kiállításokat és azt, hogy Nagy Lászlót a megyében akkor élő fotográfusok közül – ha jól számolom – harmadikként választotta tagjai sorába a Magyar Fotóművészek Szövetsége, amelyet kollégánk képességeiről elsősorban a Szegedi Kortárs Balettről készített fotográfiái győzték meg.

Szeretném, ha egy életút sikereivel folytathatnám kollégánk történetét. Sajnos nem tehetem. Hozzá hasonló eredményeket többnyire érzékeny emberek képesek fölmutatni. Nem csoda, hogy ő is az volt. És utolérte az érzékeny emberek átka. Magánéleti problémái egyre jobban kikezdték munkabírását, emberi és munkahelyi kapcsolatait. Végül egy jó évtizeddel ezelőtt magára maradt. Miután állását is elveszítette, sosem talált többé magára.

Ami biztos: mindig emlékezni fogok rá, mint egy tudni és teljesíteni akaró, valami újat teremteni képes kollégára.

Nyugodj békében, Laci!