Farmeres honvédek hőstettei

Szegedet csak dicséret és elismerés illeti, ha szóba kerül a XIX. századi szabadságküzdelem – mondja Vass László szegedi ügyvéd '48-as emlékekkel díszített szobájában. – A város, amely a forradalom kirobbanásakor az ország ötödik legnagyobb települése volt, közel 50 ezer lakossal, már május közepén meg kezdte a toborzást, s e hónap végére felállt a III. honvédzászlóalj, aminek hat századában ezerkétszáznyolcvan ember ölthetett magára egyenruhát. Ez utóbbi nem is volt olyan egyszerű, hiszen a szűkös anyagi források mellett minden lehetőséget meg kellett ragadniuk a szervezőknek. Így például a Damjanich irányította zászlóalj felruházását Szeged városa úgy tudta megoldani, hogy kinyittatta azokat a raktárakat, ahol a sót szállító hajók vitorláihoz tárolt vásznakat őrizték. Így 7815 rőf (egy rőf körülbelül 32 centi) anyag jutott a szerveződő sereg birtokába.

Kukoricanadrág

– Igen ám, de ezt be is kellett festeni, amit a szegedi kékfestő céh tagjai vállaltak magukra. Így hamarosan kék színű vászonnadrágban feszítettek a katonáink. Ám az első eső után úgy összezsugorodott az anyag, hogy honvédjeink ezt a gatyát csak kukoricanadrágnak csúfolták. De viselték büszkén, s fogalmuk sem volt arról, hogy ők a világon az elsők, akik farmernadrágban pompáznak. Ugyanis Lewi Strauss úr csak 1851-ben szabadalmaztatta a hasonló eljárással készülő öltözetét, ami később hatalmas világkarriert futott be – mosolygott Vass doktor.

A szegedi III. honvédzászlóaljba közel sem csak a város polgárai jelentkeztek. A harcosok között találtattak gyulai, nagyváradi, makói, szabadkai, temesvári, kikindai, óbecsei önkéntesek is, akik később nagy büszkeséggel viselték sapkájukon a fehér kakastollat.

A szabadságharc szinte minden csatáját megvívták a szegedi hagyományőrzők. Így emlékeznek a dicső elődökre, a honvédekre. Fotó: Segesvári Csaba
Riasztó kakasszó

– A délvidéki harcokban estek át a szegedi vitézek a tűzkeresztségen, mégpedig 1848. július 13-án, Szenttamásnál. Ám december 15-én éjszaka, a jankováci útnál meglepte őket az ellenség. Maga Damjanich is egy szál gatyában ragadott fegyvert. A legenda szerint súlyos vereség lett volna a csata vége, ha egy kakas nem riasztja honvédjeinket hangos kukorékolással. Bármennyire is szépen hangzik a történet – teszi hozzá a hagyományőrző –, a valóság az: a kakastoll csupán megkülönböztető jelzésként szolgált egy olyan háborúban, ahol egymáshoz nagyon hasonlatos egyenruhákban vívták a csatákat.

– Fatalpú lábbeli is tartozott a szegediek felszereléséhez. Ezeket mindennap cserélni kellett, mert ha mindig ugyanazon a lábon hordják, sebesre törhette volna a legények lábát, akiknek nem egyszer 35-40 kilométert kellett teljes menetfelszerelésben baktatniuk egyik csata színhelyéről a másikra. Tehát az úgynevezett tárgyi feltételek közel sem voltak ideálisak, de a III. honvédzászlóalj ennek ellenére hősiesen helytállt, az 1849-es tavaszi hadjárat minden győztes csatájában kitüntette magát – mondta nem titkolt büszkeséggel Vass László.

Rivalizálásból ellentét

– Földváry Károly (1809–1883) alezredes irányítása alatt harcoltak, s hogy csak néhány példát említsek, Szolnokon, Tápióbicskén, Komáromban, Vácott is nagyban hozzájárultak a győzelemhez. Parancsnokuk egyébként rendkívüli egyéniségnek számított. Az alacsony, kicsit púpos Földváry olyan hévvel vetette magát minden alkalommal az ütközetbe, hogy azt se bánta, ha másik szövetséges egység vitézének kezéből kell kiragadni a zászlót, csak mutassa a lobogóval a követendő irányt. Egy alkalommal a 9. zászlóalj legényétől ragadta el a zászlót, úgy rohamozta meg a tápióbicskei hidat. Szerencsétlen katonát másnap a zászló elhagyása miatt kivégezték, s ez csak tovább mérgesítette a viszonyt a kakastollasok és a vörössipkások között – anekdotázik Vass ügyvéd. – Damjanich jól átlátta: az egészséges rivalizálásból kialakult a kibékíthetetlen ellentét, ami nem egyszer verekedésbe torkollott. Ezért a két egységet támadáskor a két szélső szárnyra helyezte.

– Sajnos lehetett bármilyen hősi is a küzdelem, legyalogolhattak a szegedi vitézek a szabadságharc idején 4500 kilométert, a túlerő miatt elvérzett a szabadságharc – emlékeztet a tragédiára a hagyományörző. – A III. honvédzászlóalj vezetése úgy döntött, hadizászlaját nem adja át az oroszoknak, ezért az 54 golyó ütötte lyukkal sebzett lobogót, zászlótemetési szertartás keretében elégették, az egység dobjaiból rakott máglyán kapott lángra a sok csatát látott zászló. Az egység díszzászlajának is említésre méltó utóélet jutott. Az oroszok hadizsákmányként magukkal vitték, majd 1940-ben tért vissza Magyarországra. A II. világháborút követően eltűnt, de 1975-ben egy magyar diplomata Genfben, egy zsibvásáron akadt a nyomára. Megvásárolta, s azóta a hadtörténeti múzeum egyik becses relikviájaként őrzik. Zászlószalagján a felirat, a szegedi honvédek jelmondatával: „Szebb jövendőt a hazának!"

Ügyvéd, alezredesi rangban

Vass László ügyvéd 1998-ban kezdeményezte az 1848/49-es szabadságharc Szegedi III. Honvédzászlóalj egyesületet, amit „hagyományőrző alezredesi rangban" azóta is irányít. Az elmúlt tíz évben megvívták a szabadságharc szinte minden fontosabb csatáját, bejárták a Kárpát-medence nagyobb ütközeteinek színtereit, találkozhatunk velük az ünnepségeken. Négy hadra fogható ágyúval és 12 elöltöltős puskával, pisztollyal rendelkeznek, így a hagyományőrzők a város legnagyobb katonai erejének számítanak. Álmuk: a szegedi Roosevelt téren felállíttatni egy emlékoszlopot, mert a hős legények az egykori hajóállomás melletti térről indultak első harci útjukra.