Havas 60 éves - Interjú a Tanár úrral

– Milyen hatvanévesnek lenni?

– Nekem ez nem jelent önmagában semmit. Talán csak az tűnik fel, hogy ha korombeliekkel találkozom, időnként megdöbbenek, hogy Jézus Mária, ez milyen öreg! Ez milyen hülye! Ez hogy elhagyta magát! De amúgy semmi különös, nem egy irtózatos dolog. Szerintem a férfiaknál ez nem annyira veszélyes, mint a nőknél már a harminc. Készült egy érdekes uniós felmérés, a diszkriminációt vizsgálták, és nálunk a faji ovatartozással együtt az első helyre került a kor. Az uniós országoknál nincs az első háromban. Ebben szerintem óriási a televíziók felelőssége. Nézze meg: bármilyen helyzetben legyen szó nyugdíjasokról, jönnek azok a vágóképek, hogy centrumos szatyros öreg nénik, bácsik ténferegnek buszmegállókban. Eközben járva a világot azt látom, hogy a velem egykorúak élik a világukat. Tény, hogy sokan elhagyják magukat, és visszatérve a nőkre: a feleségem is az idén lesz hatvan, és azt látom, hogy ő ugyan nem hagyta el magát, de „átment nagymamába".

– Mondta ezt már neki is?

– Mondtam, persze, nehezen viselem, hogy a feleségem egy nagymama. Igaz, egy jó fej nagymama, aki kabrióval száguldozik, és imád utazni. 17 éves korunk óta vagyunk együtt, tehát 43 évet lehúztunk egymással. Kitartok mellette így is, hogy folyton a nagymamát alakítja. Ami nem azt jelenti, hogy én az unokákkal nem vagyok jól el, de hát nekem millió más dolgom van. Életemben nem dolgoztam annyit, mint most.

– Melyik volt a legjobb időszaka eddig?

– 38–40 éves korom között, a rendszerváltás előtti néhány év, amikor egy csomó új, komoly dologban benne lehettem. Dolgoztam a 168 órában, Forró Tamással csináltuk az Első kézből című műsort, Tarnói Gizellával a Szorítót, első voltam, akit beengedtek a Szabad Európa Rádióba, a traiskircheni menekülttáborba, 89-ben Forróval és Székely Ferenccel elindítottuk a Nap tévét, amely Kelet-Európa első nem állami televíziója volt. Nagyon izgalmas évek voltak. Szeretek jönni, menni, mozogni. Azért is jó néha könyvet írni, mert az egy másik világ. Eltölthetek fél évet a pszichiátrián, járhatom a kuplerájokat, hoszszan beszélgethetek kurvákkal és szeretőkkel. Most a szegedi Csillag börtönbe járok, újságírótanfolyamot szerveztem a raboknak, és tényleges életfogytosokkal csinálok interjúkat.

– Emlékszik még, mi vonzotta erre a pályára?

– Gyerekkoromtól újságolvasó voltam. Az apám két újságot olvasott, a sportot meg a Népszabadságot, és ahogy megtanultam olvasni, attól kezdve én is mindig elolvastam. Aztán a gimnáziumi évek alatt fogalmam sem volt, mi a búbánatot kezdjek magammal. A jogra jelentkeztem, hál’ istennek nem vettek fel, aztán később elvégeztem, de inkább azt néztem, hova van esélyem bekerülni. Egy időben történész is akartam lenni. Anynyira, hogy 1990-ben be is iratkoztam a Pázmányra. Komolyan is gondoltam, de azok megint annyira pörgős évek voltak, hogy feladtam, pedig nem sok mindent adtam fel életemben.

– Honnan van ekkora önbizalma?

– A jogi felvételi első feladata az volt 1967-ben, hogy Marx és Engels műveit tegyem kronológiai sorrendbe. Na, ezt én szépen áthúztam, nem is vettek fel. Ezek után besétáltam egy autószerelő műhelybe mint ipari tanuló, mert az apám azt mondta, hogy valamit csinálni kell. Ott álltam fehér farmerben, hosszú hajjal, tornacipőben, én, az úrigyerek, aki autót kapott érettségire, akinek sosem volt koszos a körme, akinek egy csavarhúzó nem volt még a kezében. Ettől kezdve én jártam a boltba párizsiért, ebédszünetben csavarokat válogattattak velem, hogy megtanuljam, melyik a hatos, melyik a nyolcas. Aztán nagyon gyorsan garázsmester, majd művezető lettem. 24–25 évesen több tucat embert kellett irányítanom. Szót kellett értenem a roma szervizmunkással, a rafinált autószerelőkkel, tefus sofőrökkel. Nagyon tanulságos volt, ahogy a katonaság is, ahol egy erdei rakétavédelmi alakulatban az egyetlen pesti gyerek voltam. Nekem ezekből az évekből van az önbizalmam. Marha nagy segítség volt mindez, amikor az újságírószakmába bekerültem.

– Összeszámoltam: csak az elmúlt févfél ben hat-nyolc képernyős személyiségről szedte le a keresztvizet. Olyankor rossz napja van? Miért gondolja, hogy éppen akkor kell kritikusnak lennie, éppen azokkal a kollégákkal?

– Én magamtól nem mondok senkiről rosszat, nem kötök bele senkibe, de ha kérdeznek, elmondom a véleményemet. Egyébként pedig csak azokat „bántom", akik bántóan másnak mutatják magukat, mint amilyenek valójában. Kundera írja, hogy Isten után a legnagyobb hatalom az újságíróé, mert olyan kérdéseket is feltehet, amiket a gyóntatón kívül senki. Milyen alapon kérdez az, aki az egész életét végighazudja?

– Alapvetően tehát nem tartja rossz modorú embernek magát?

– Egyáltalán nem. Vannak dolgok, amikről őszintén kell beszélni. Ennyi.

Havas: Időnként csodálkozom, néhányan milyen gátlástalanul tudnak hazudni. Fotó: Kallus György
– Vagyis egyszerűen csak mindig őszinte volt?

– Időnként csodálkozom, néhányan milyen gátlástalanul tudnak hazudni. Vannak kollégáim, akik úgy hazudnak, hogy nem is tudnak róla. Egyetlen példa: én soha nem engedtem, hogy a családi életemmel foglalkozzanak, és nem beszéltem soha a nőkhöz fűződő viszonyomról. Miért? Mert hazudni nem akarok, és megbántani sem akarom se az anyámat, se a feleségemet, se a lányomat. Ha valaki alkoholista, ne beszéljen arról, milyen jó absztinensnek lenni, ha meleg, akkor ne fényképeztesse magát nőkkel, ha drogozik, ne legyen a drogellenes harc éllovasa. Ez világos, nem?

– Mintha a szakmában mindig kicsit kivülállóként viselkedne, amolyan magányoshős- típus. Jól érzi így magát?

– Igen, ezt a szerepet kitaláltam magamnak, ha az elején nem is volt tudatos. Szerencsés voltam, mert már elmúltam 28 éves, amikor a rádióba kerültem. Nem kellett együtt „kiszeznem" vagy fociznom senkivel, nem kellett belépnem a pártba, nem voltam senkinek a senkije. De volt egyéniségem, és vigyáztam, hogy ne idomuljak ahhoz a közeghez, amelybe bekerültem. Pedig nem volt egyszerű időszak. 1979-ben kerestem a volánnál 14-15 ezer forintot. Amikor mondtam a feleségemnek, hogy jövő héttől mehetek a rádióba hírszerkesztőnek 3500 forintért, akkor nézett maga elé, hogy most mi lesz. Az lett, hogy néhány hónap múlva már mindenhova dolgoztam. A Lányok-asszonyok magazinba, az Ötödik sebességbe, írtam tejipari vállalatnak reklámot, mesét a Vöröskereszt lapjának, novellákat a Népszava mellékletébe, lelki tanácsadó is voltam egy női magazinnál. Amikor a rádiónál kezdtem, naponta csak 15 deka főtt kolbászt ettem az Astoriánál, fél év múlva meg azt vettem észre, hogy nincsenek anyagi gondjaim.

– Mostanában mi az, amit szerelemből csinál, és mi az, amit csak a pénzért? Molnár Anikóról például csak a pénzért írt könyvet?

– Nem. Az emberek nagy többségében van egy előítélet, hogy Molnár Anikó nem lehet érdekes. Én meg erre azt mondom, hogy minden ember lehet érdekes. Persze a miniszterelnöknek bárki fel tud tenni tíz kérdést. De Molnár Anikóval vagy Kelemen Annával beszélgetni, azért az egy komoly feladat. Molnár Anikónak adtam egy diktafont, és mondtam, hogy ha éjszaka nem tud aludni, meséljen az életéről. Amikor meghallgattam, majdnem elájultam. Kiderült, elindult egy vályogházból, 18 éves volt, amikor először ült életében kádban, végül műsorokban szerepelt a tévében, élettársa lett médiasztároknak, milliomosoknak, és egy olyan világról tud élményszerűen mesélni, amelyet egy átlagember el sem tud képzelni.

– Magát nehéz megbántani?

– Nehéz, de nem is nagyon bántanak, inkább kedvelnek. Talán négy gyalázkodó levélre emlékszem, amióta a pályán vagyok, pedig annak 30 éve. Mi ez ahhoz, amit egy Farkasházynak vagy egy Kéri Lászlónak ki kell állnia, az utcán vagy a villamoson! A kritikusokkal viszont súlyos gondjaim vannak. Ha Vitray Tamás vagy Szilágyi János írna tévékritikát, arra biztos, hogy odafigyelnék. De ha mondjuk a Népszabadságban egy Murányi András ír tévékritikát, vagy György Péter az Élet és Irodalomban, azon csak nevetek, mert fingjuk sincs a szakmáról.

– Vitrayt és Szilágyit mintha elismeréssel említette volna. Ritkán fordul Önnel ez elő. Kik azok, akiket még elismer?

– Kovalik Mártának nagyon sokat köszönhetek, tőle megtanultam azt, hogy a piszlicsáré munkát is el kell végezni, Mester Ákost is nagyon becsülöm, aki egy iskolát csinált a rádióban. Farkasházy vagy Vágó azok az emberek, akiket tipikusan nem szeretek. Világos, hogy miért nem? Mert nem állnék be profik közé basszusgitározni, vagy az MTK-öregfiúk közé focizni. Azért, mert nem szeretem, ha a hátam mögött összesúgnak. Ennek ellenére Vágó lehengerlően őszinte és eredeti figura, amit viszont elismerek. A mi szakmánkban nagyon kevesen vannak azok, akik, mint én, azt csinálhatnak, amihez kedvük van. Az új generációnak még nehezebb. Szerkesztők, producerek döntenek a sorsukról.

– Az egyértelműen kiderült: elégedett az eddigi életével. Így, egy kerek évforduló kapcsán talán azt is végiggondolja az ember, milyen álmai vannak még.

– Álmom? Tavaly tárgyaltam egy autószerelővel, hogy egy héten egyszer elmennék hozzá dolgozni. Gépjármű-villamossági mester szakmunkás vagyok. A endszerváltáskor azt hittem, hogy minket, a Kádár-korszakban szocializálódott újságírókat majd szélnek eresztenek, ezért készültem átnyergelni az ügyvédi pályára. Mostanában megint erősen gondolkodom rajta, hogy az egyik ügyvéd barátom irodájába hetente egyszer bejárnék, de most fejezek be egy riportregényt és egy színdarabot, a nyaralás alatt meg írtam egy lemezre való dalszöveget. Na, ennyi.

Névjegy

1949-ben született Budapesten a szegedi egyetem jogi karán, majd a MÚOSZ Újságíró Iskolában végzett 1978-ban egy tehetségkutató versenyen indult el médiakarrierje. 1979-től 1995-ig a Magyar Rádióban dolgozott 1989-től televíziózik 1993-ban megalapította a Budapest Média Intézetet Táncsis-díjas újságíró. Nős, két gyermeke és négy unokája van.