Műlábával barátkozik Máté Roland, a szegedi műsorvezető - még szédül a "magaslati levegőn"

[namelink name="Máté Roland"] szegedi riporter és rádiós műsorvezető történetéről tavaly ősszel számoltunk be először. A 32 éves fiatalember élete legnagyobb traumája után indított blogot az újrakezdésről. Saját történetén keresztül szerette volna bemutatni, hogy bármilyen helyzetből fel lehet állni. Esetében szó szerint: nyáron egyik napról a másikra veszítette el bal lábát térdtől lefelé.

Egy buliban lett rosszul először. Összeesett a férfimosdóban, alig bírt lábra állni. Akkor még azt hitte, drogot keverhettek az italába, majd kipiheni, és folytatódhat minden tovább, úgy, ahogy addig. Nem így történt: másnap már az életéért küzdöttek a szegedi orvosok, akik őt és a jobb lábát ugyan meg tudták menteni, a balt azonban amputálták. Ma már az első műlábával tanul járni.

Roland küzdelméről az Egy pillanat – Az élet lábatlankodása című blogon mesél. Innen tudjuk mi is, hogy nemrégiben újabb szakasz vette kezdetét az életében, ahogy ő mondja, szoktatni kezdték a „magaslati levegőhöz", azaz elkezdték megtanítani neki, hogyan használja a műlábát.

 – Ez egyelőre egy ideiglenes láb, ha belejöttem a használatába, kapok egy újat, amit egy darabig évente, később háromévente cserélnek majd – kezdi, és elmeséli, január 2-án kezdte a rehabilitációt egy budapesti intézetben, a lábat pedig négy hete csatolták fel először.

– Alakul a helyzet, ebből a négy hétből eddig egy hét volt csak, amikor nem tudtam gyakorolni, mert hólyagosra sebesedett a csonk a műlábtól. Most viszont már jól vagyok, és elkezdtem mankóval, járókerettel próbálkozni – folytatja.

 – Hétfőtől péntekig töltöm az időmet az intézetben, hétvégére pedig általában hazautazom, de a láb lehetőség szerint mindennap folyamatosan rajtam van, hogy szokjam az érzést – mondja Roland, és hozzáteszi, fura érzés, hogy tanulni kell a járást.

– Kiszállni a kerekesszékből, és két lábon állni valódi feladatot jelent, amihez fizikálisan is erősödnöm kell. Előfordult, hogy konkrétan elszédültem próbálkozás közben, de mindent megteszek azért, hogy napról napra jobban menjen a dolog.

Lépcsőzök, használom az edzőtermet, súlyokat emelgetek, sőt ma még tollasoztam is – avat be, és megosztja velünk, hogy bár tudja, messze még a cél – hiszen ennek a rehabilitációs időszaknak a végével egy újabb veszi kezdetét –, nem csügged, pozitivizmusából és küzdőszelleméből semmit sem veszített.

Ahogy blogján is írja: nem arra akar buzdítani, hogy legyünk pozitívak, hanem arra, hogy tanuljunk meg szüntelenül kreatívnak és alkalmazkodónak maradni. Mert nem arról van szó, hogy nem is olyan nagy baj, ami vele történt, hanem arról, hogy jól is ki lehet belőle jönni.