2010.09.20. 13:51
Pincétől a lapostetőig: egy nap a Somogyi-könyvtárban
Szeged – Pincétől a padlásig megmutatta magát az érdeklődőknek a Somogyi-könyvtár. Vasárnap délután meccsnézés helyett én is a lépcsőházban bolyongtam.
Másképp volt nyitva a hétvégén a Somogyi-könyvtár: kölcsönzés nem volt, viszont a Kulturális Örökség Napjai rendezvénysorozat keretében megmutatta magát az intézmény pincétől a lapostetőig.
Igaz előbbi nincs neki, vallotta be Szőkefalvi-Nagy Erzsébet főkönyvtáros, programgazda, amikor lefelé lépcsőztünk a kazánházba. Ahol rögtön kincsekre bukkantam, ám végül nem fotózhattam le azokat, így is őrizve a jó kapcsolatot – akit érdekel a titok, a Magyar Televíziót figyelje. A köztévé operatőre ugyanis felvette azt, amit én is dokumentálni szerettem volna.
A kazánházi titkos izgalmak után a könyvtár névtelen hőseinek alkotóműhelyeit, a kötészetet és a restaurátori szobát nézhettük meg. Előbbiben elsősorban a fiatalon, a gaz olvasók által tönkretett könyveket, utóbbiban a sok száz éves ritkaságokat mentik a könyvtár dolgozói – értő kezekkel. Mivel a programgazda a látványra is figyelt, kolléganője segítségével megfigyelhettük a kötészeti vágógépek működését is.
A restaurátoroknál egy félbehagyott könyv várta a hétfői munkakezdést. Bár próbáltam Szőkefalvi-Nagy Erzsébetből kicsikarni a választ a mennyit ér egy ilyen restauráláson éppen áteső könyv, mindig nagyon kedvesen és ügyesen tért ki a konkrétumok elől. Annyit végül csak elárult, hogy egy könyvárverésen a százezer forintot is meghaladja egy ilyen típusú kötet kikiáltási ára.
A pincéből lifteztünk a lapostetőig, pedig akár lépcsőzhettünk is volna. – Magának a szombaton történtek után ez meg se kottyanna, igaz? – kacsintott rám a főkönyvtáros, akivel a negyedik emeleti raktárhelyiségeket jártuk körbe. Majd meg sem álltunk a lapostetőig, ahol a szakadó eső ellenére is élveztük a kilátást. Nem akármilyen látvány volt a szomszédos dóm a reflektorok mellől. S noha a pacallá ázást is vállaltam volna, miközben bőszen exponáltam, Szőkefalvi-Nagy Erzsébet utánam kiabált: „egy perce van még, főszerkesztő úr!" Engedve a szelíd zsarolásnak abbahagytam a fényképezést.
Jutalmul még megpihenhettünk az emlékkönyvtárban is, ahol pár percre egy XIX. századi kínai–francia–latin szótárba pillantottuk bele. Érdemes volt, de az egész kirándulás megérte. Megyek legközelebb is.
