Vityilló a sztráda közepén

– Eddig nem volt útban, ezért maradhatott a faház – ad rövid magyarázatot az M43-as egyik építésvezetője arra, amit a 47-esen autózók nap mint nap megállapíthatnak: a leendő autópálya nyomvonalának szinte a kellős közepén máig emberek laknak.

Mindennapi látványossága a Szeged és Algyő között ingázóknak a 47-es főút két oldalát átalakító, tempós építkezés. A sosem látott erőgépek mozgásának összehangoltságát, a megvalósított tervezőasztali rajzok nagyszerűségét ellenpontozzák azok az életképek, amelyek az út menti bozótos eltüntetése után tárulnak az autózók, autóbuszozók elé. Például Szegedről Algyő felé haladva, a 47-es jobb oldalán egy faházikó körül.

„Gatyák száradnak a teraszon." „Eltüntetik a bozótfüggönyt." „Összeszedik a pillepalackhalmokat a rozoga ház körül." „Lavór várja a mosakodót." „Sárga fény csorog az ablakon." „Rongyos szőnyeg az árnyékoló." „Rozsdás bicikli a teraszon." „Tüzet raktak, itthon a gazda." Tavasz óta ilyen és ehhez hasonló megállapítások születnek az autózóban a főút melletti lakról. Egy-egy pillantással felmérhető az autópálya építéssel járó változások melletti változatlanság.

A bejáratot lópokróc takarja, az ablakot szakadt függöny és műanyag abrosz árnyékolja.
Fotó: Karnok Csaba
- Csóró hajléktalanok laknak itt. Nem zavarnak senkit – igazít el az M43-as nyomvonaláról földet szállító teherautó sofőrje, mikor a faházhoz kanyarodunk.
A vityilló bejáratát lópokróc takarja. Előtte lábtörlő – valaha szebb napokat látott szőnyegpadlódarabból. A terasz fölé feszített köteleken rongydarabokat lenget a szél. Alattuk üres borosflaskák hevernek szanaszét. Az ablakot szakadt függöny és koszos műanyag abroszcafatok árnyékolják. Kopogtatunk a házikó oldalán. Jónapotozunk.

 
Nyárfa és kereszt.

Markolók, dömperek, útgyaluk dolgoznak az autópálya nyomvonalán. A leendő aszfaltcsík mentén is rendezik a terepet. De amit lehet, az útépítők megőriznek a tájból. Így mentettek meg – a hajléktalanok vityillója melletti – nyárfasorból négy törzset. Így menekült meg az autópálya közelében a földút bejáratánál a vaskereszt.


– Ilyenkor nincsenek itthon. Estefelé szoktak megérkezni. Addig a városban lófrálnak. Ötig állítólag dolgoznak valahol. Két férfi jár ide aludni. Az egyikük, Miska az osztálytársam volt a domaszéki általánosban – árulja el az úthengerről lekászálódó középkorú férfi.

– Márciusban, amikor a faház körül is nagyobb lendületet vett a munka, megkérdezték, meddig maradhatnak. Azt mondtam: amíg csak lehet, körülbelül két hónapot. Nem szóltak semmit – idézi föl a beszélgetést a névtelenségbe burkolódzó fiatal szeviépes építésvezető. Hozzáteszi: örül, hogy eddig az ő főnökei se sürgették, bontassa el a házat, üldözze el lakóit. – Ha föl lehetne emelni a talapzatáról, odébb tennénk, de annyira rozoga már ez a házikó, hogy nem lehet elmozdítani. Egy hónapon belül, mikor az autópályához tartozó töltés építését elkezdjük, le kell rombolnunk a faházat – mentegetőzik a tempót és a munkásait ellenőrző kisfőnök.

Dolgozik a fúrógép: hajszálcsöves rendszert alakítanak ki. Ez már a töltés alapozásának része. Az úthenger is tovább szorgoskodik. A laikus számára is kivehető már a leendő autópálya-kígyó hatalmassága.