A belső hang - Megnéztük a Toy Story 4-et - filmkritika

A nagyvásznon 1995-ben szólalt meg először a játékok belső hangja, és azóta már több filmben is megcsodálhattuk, milyen az, amikor a játékok saját lelkiismeretük szerint cselekednek. Önálló életet élnek, gondolataik, mi több, érzelmeik vannak, éppúgy, ahogy gazdáiknak, a gyermekeknek. Legfőbb céljuk, hogy tartozzanak valakihez, életük értelmét pedig az jelenti, hogy játszanak velük a gyermekek.

A Toy Story alkotói 2010-ben trilógiává duzzasztották a játékok izgalmas, érzelemgazdag életét, és ez a trilógia akkor egy olyan hihetetlenül megható befejezést kapott, ami után a legtöbben azt gondolták, hogy itt a vége, ennél többet már nem lehet, vagy legalábbis nem érdemes mondani a játékok kalandjairól. Kilenc év telt el azóta, és mostanra kiderült, hogy mégiscsak érdemes tovább firtatni a játékok titkos életét, sőt, látva a Toy Story 4. részét, bátran állíthatom: csak így volt érdemes folytatni.

A cselekményből inkább nem lövök le semmit. Legyen elég annyi, hogy a központi szál – a korábbi részekhez hűen – ismét egy mentőakció körül forog. Persze ez most jókora egyszerűsítés, de muszáj egyszerűsíteni. Hogy miért? Nos, a Toy Story 4-ben olyan sok minden történik, hogy el se hisszük: a film alig több másfél óránál. Ugyanakkor persze ezt a másfél órát tíz percnek se érezzük, olyan sűrű a film, olyan tömény az élmény. Az ember ámul, mennyire intenzívek a jelenetek, legyen szó egy teljesen új szereplő bemutatásáról, vagy egy régi szereplő újbóli felbukkanásáról, vagy akár egy állandó szereplő világfelfogásának megrendüléséről. Igen, világfelfogás, hangzatos szó, de a Toy Story bőven elbír vele, a mélyebb tartalmak sosem jelentettek problémát az alkotóknak.

Ahogy korábban John Lasseter és Lee Unkrich rendezése, úgy Josh Cooley filmje is játszi könnyedséggel beszél a legfontosabb dolgokról, de közben szó sincs bagatellizálásról vagy giccsbe hajlásról. Az egyik percben egy látványos és torokszorítóan izgalmas akciónak lehetünk szemtanúi, a másikban már önfeledten kacagunk, hogy majd a következő percekben belefacsarodjon a szívünk abba, amit látunk. (És amit hallunk – Randy Newman zenéje maga a csoda.) Még olyan frázisokat sem lehet pufogtatni, hogy „a játékidő második felétől" vagy „a film első harmadában", nem, kérem szépen, a Toy Story 4 végig a lehető legmagasabb színvonalat tartja, nincs olyan, hogy az alkotók ebből és abból túl keveset vagy túl sokat használtak.

Illetve mégis akad ilyen: Buzz karaktere ezúttal egyértelműen háttérbe szorul, de ennek az a logikus magyarázata, hogy ebben a részben Woody figuráját találjuk a középpontban. Woody belső hangja adja a film lelkét, az a hang, amire Woody születésétől fogva hallgat, ami vezérli őt, hogy puszta létével boldogabbá tegye a gazdája életét. Woody a hűséges társ mintaképe, jelleme ugyanakkor fejlődőképes, a Toy Story 4 pedig egy olyan világot mutat be neki, amivel eddig még soha sem találkozott. Ebben a világban seregnyi új szereplővel találkozhatunk, akik mindegyike szerethető, és – ami még nagyobb szó – mindegyiküknek saját története van. Régi sérelmek, frusztrációk kísértik őket, amikre gyógyír csak a testi-lelki megújhodás lehet. A film egyik legfontosabb üzenete az, hogy lehet valakit nem kedvelni, de akkor is meg kell érteni, miért cselekszik úgy, ahogy. És ha egyszer megérted őt, az iránta érzett szeretetre sem kell már sokat várni. A Toy Story 4. részét is inkább a felnőttek fogják értékelni, tekintve mélységeit és komoly mondanivalóját. Megrendítően gyönyörű filmről van szó, mese nincs. Vagyis ha van, az kizárólag a Toy Story legyen.

Ha létezik következő élet, játék szeretnék lenni.

10/10