A nyolcvanhoz közel is a csúcson: Tom Jones az Arénában mutatta meg, hogy ma is tudja, mitől döglik a légy

A legmagasabb szintű szórakoztatás példáját láttuk és hallottuk, mégpedig egy kivételesen gazdag életművet magáénak tudó, csúcskategóriás művész jóvoltából.

Igen, mindenki jól olvasta, nincs tévedés: Sir Thomas Jones Woodward, alias Tom Jones idén júniusban immár hetvenkilencedik (!) életévét töltötte be. Mivel pedig az 1960-as évek első fele óta áll színpadon, kétség sem férhet hozzá, hogy valamit zseniálisan csinál, és ha meg akarjuk fejteni a máig töretlen siker – sőt, az egész világhódító Tom Jones-jelenség – titkát, alighanem a mostani budapesti koncerten tapasztaltakat sorra véve járunk el a leghelyesebben. A szépen megtelt (ülős estéhez berendezett) Aréna önmagáért beszél, és akik hozzám hasonlóan először látták a mestert élőben, minden bizonnyal ugyanolyan benyomásokat szereztek, mint a munkásságát alaposan ismerő, a közönség nagyobbik hányadát kitevő idősebb korosztály.

Vegyük először is hősünk hangját, illetve egyéniségét, és a benne rejlő varázserőt.

A legendás bariton még mindig kirobbanó formában szól. Jones énekesként ma is tudja, mitől döglik a légy, vagyis azt, hogyan lehet a szívre, a lélekre és az érzékekre hatni. Szó sincs olyasmiről, hogy amit nem képes elénekelni, azt eltáncolja – tényleg minden gyönyörűen a helyén volt. Ha már itt tartunk, pont a mozgást tekintve láttam őt visszafogottabbnak, de hát ebben a korban érthető, ha már nem ropja kifulladásig. A Solomon Burke-féle Dirty Dancing betétdal, a Cry to Me előtt azért elég szemléletesen mutatta be, hogyan szorította magához Patrick Swayze Jennifer Grayt a filmben… Beszélni sem sokat beszélt, viszont az alkalmas pillanatokban el-elsütött egy poént vagy emlékezetes sztorit. A Run Onról elmesélte, hogy annak idején Elvisszel is játszották együtt, az I’ll Never Fall in Love Again előtt meg arra emlékezett, hogyan rántották össze a dalnak egy újabb változatát a szerző, néhai Lonnie Donegan fiával, Peterrel, aki az akkori The Voice versenyzőjeként tűnt fel a színen.
 

A nyolcvanhoz közel is a csúcson: Tom Jones az Arénában

Itt van aztán maga az előadás.

Ilyen patinás névtől az élő kíséret ugyebár alap, és ha nem is visz már magával hadosztálynyi zenekart külön fúvós-és háttérénekes-szekcióval, egy Tom Jonesnál elég, ha a hagyományosnak mondható felállású (gitárok, basszus, billentyű, dobok, esetenként további ütőhangszerek) muzsikusgárda érti a dolgát. Őket a „főnök” többször, a legvégén a meghajlás előtt külön is bemutatta. Egyébként már a nyitány döbbenetesen sikerült, amikor is John Lee Hooker Burning Helljét csupán az egyik gitáros és a dobos társaságában, a nóta szövegéhez és hangulatához illő vetítéssel adta elő Tom bátyó, hogy aztán később, a Mama Told Me Not to Come alatt egészüljön ki a csapat. Az extra látványosságra végig érdemes volt figyelni, de a dolog sosem ment a lényeg, azaz a dalok rovására, és hadd emeljem ki még egyszer a Soul of a Man kapcsán, amely egyszerre adott mennyei zenei élményt és nyújtott pokolian hatásos vizuális többletet.

És hát nem utolsósorban a számok…

Leegyszerűsítve a képletet: hat évtizednyi pályát összegző, minőségi vegyestálat szolgáltak fel nekünk, benne többek között pop, rhythm n’blues, country, soul, gospel ízekkel, rugalmas hangszerkezeléssel – volt, ahol az eredetileg fúvósokra írt részeket is a két gitáros tolta –, s az egész műfaj-kavalkádot az ének hozta közös nevezőre. (Nem egészen ide tartozik, de kíváncsian várom, mikor lövi fel az előbb említett darabok bármelyikét a YouTube-ra a Larkin Poe a saját blues / country gyökerű root rock stílusában átgyúrva – ők ugyancsak egy fergeteges bulival örvendeztettek meg idén tavasszal.) Nem baj, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Tom Jones neve alatt az itt elhangzott nótáknak csupán egy része (It’s Not Unusual, What’s New Pussycat?, Delilah, Sex Bomb stb.) lett örökzölddé, azaz ő is dolgozott fel mások által sikerre vitt dalokat (Prince-től a Kiss, hogy csak a legismertebbek egyikét említsem) vagy tradicionális témákat (Run On, Raise a Ruckus). De mindent ötletesen és stílusosan formált át, amihez hozzányúlt, és ez is a legkiválóbb előadók ismérve.

Mondanom sem kell, hogy például a Sex Bomb az itt prezentált swinges kiszerelésben mennyivel jobban tetszett a médiában agyonjátszott dance-pop verzióhoz képest. A Delilah-t illetően kicsit tartottam attól, hogy az én ízlésemnek túl émelygős lesz, de azt is emészthetően nyomták. A ráadásban bedobott What a Wonderful World (Louis Armstrongtól), bár szintén vitathatatlanul klasszikus, nálam, sajna, „elcsépelt” besorolású, így annyira nem is indított meg, ellenben a záró Strange Things előtt kiderült, hogy az öreget is megérintik a mai világban zajló folyamatok. Ezzel együtt a búcsúnak sem volt negatív kicsengése.

A nagyérdeműn sem múlt semmi.

Az egybegyűltek énekeltek, ha az énekes arra szólított fel, és persze lelkesen tapsoltak, élvezték a show-t. A nagyszülő-korba ért rajongók nyilván nem fognak több mint húsz számot végigtáncolni, ugyanakkor a földszinten és a karzaton is akadtak fiatalabbak, akik egy idő után nem bírták ülve. Bizonyára nekem volt szokatlan ez az ültetős megoldás a rock bulikban elmaradhatatlan össznépi csápolás után, viszont az élményen szemernyit sem rontott.

A legmagasabb szintű szórakoztatás példáját láttuk és hallottuk, mégpedig egy kivételesen gazdag életművet magáénak tudó, csúcskategóriás művész jóvoltából, illetve az ő hangján megszólaló kortalan szerzemények által.