Darvasi László: A sztrájkoló tárca

Tisztelt olvasók, hölgyeim, és uraim, ez a tárca, kisszínes, jegyzet, nevezzék, aminek csak akarják, sztrájkol. Számtalan okot előadhatok arra nézvést, hogy miért teszi. Arcpirítóan kevés a honorárium, duplájára hízott az adó, nőtt a vonatjegyek ára, drágább a fűtés, a kenyér, illetve az egekbe szökött még egy egyszerű meta-randevú költsége is. Igen, próbáljanak meg csak titkos légyottot abszolválni a tavalyi árakon. Kinevetik, megalázzák önöket. Az arcukba nyomják a libazsíros kenyeret. Az emberek is elégedetlenebbek, mint korábban, mondhatnám, elégedetlenebbül élünk, mint tavaly, s mint azt önök jól tudják, rosszkedvű, bajokkal nyűglődő, fáradt és keserű, az orgazmus virágoskertjét már hírből sem ismerő polgártársáról inkább regényt, drámát, rémnovellát lehet írni, tárcát aligha. Mivel a tárcaírók alkotókörülményei ilyen végzetesen lehetetlen állapotba kerültek, nem láttam más lehetőséget, minthogy megmutassam, milyen egy sztrájkoló tárca. Előrebocsátom, nem szívesen teszem. Hiszen egy varázsos ujjú korboncnok se szívesen sztrájkol, többnyire mindannyian szeretjük a munkánkat.

Számot vetettem azzal, hogy lapomat megfosztom bizonyos hírlapírói értékektől. Az a lehetőség, hogy egyszerűen nem írom meg a határidővel kötelezett tárcámat, szóba se jöhet. Esetleg megírom, de nem adom oda sem rovatvezetőnek, sem a kommandósokkal fenyegetőző főszerkesztőnek, miközben az elbarikádozott íróasztal mögül vihogva lobogtatom a kéziratot, ugyancsak nem járható út. Ha egy férfi olvasónak eltörik a lába, mert belerúgott a barátnője, az orvos nem hozhat kifogást, gipszelnie és vigasztalnia kell, erre esküdött. Egy sztrájkoló orvos legfeljebb lassabban kötöz, körülményesebben húz fogat, cseréli ki a szívet. Egy tanár is sztrájkolhat, nem íratja meg a prímszámok lényegéről szóló dolgozatot, még örülnek is neki. Sztrájkolhat a taxis, a gazda, a vámos, a labdarúgó, a diktátor, de még a jó Isten is sztrájkolhat. A tárcaíró azonban mit tehet. Nos, azért vannak lehetőségei bőven, s az alábbi dolgozatomban egy ilyen megoldást mutatok be önöknek. Előre is bocsánatot kérek azoktól az előfizetőinktől, akiknek csalódást okozok. Ők kitartanak mellettünk, várják a híreket, az információkat, s nem csak a bűnügyi, a temetési rovattól vagy a városházi jelentésektől, de nyilván a tárcáktól is. A szívem szakad meg, de ez most másképp lesz.
Nos, így.

A mondat utáni zárójelben arról írtam volna, megítélésem szerint, ragyogó bekezdést, hogy miként számolható fel az ország katasztrofális megosztottsága, amely megosztottságot máskülönben a magyarok történetileg roppant mód kedvelik. Így aztán marad minden a régiben. Igazán sajnálom. (...)

A következő bekezdésben olyan szerelmi jelenet lett volna ábrázolva, mely éppúgy megremegtette volna a hentesmódszereket kedvelő olvasók hasfalát, mint azokét, aki az éteri megoldásokat kultiválják. Szex durván, de finoman. Ráadásul tárcában nem szokás, nem szabad, úgymond, élesben szerelmeskedni, de itt és most megtettük volna. Sajnos a sztrájk miatt most ez elmarad. (...)

Itt az olvasóról írtam volna. Az olvasó magára ismert volna, látta volna az életét és az álmait tükröződni, úgy érezte volna, meg van szólítva, mint egy gyönyörű festményen. Nos, ez is elmaradt. (...)

A következő zárójelben volt és vegzáló miniszterelnökökről ejtettem volna mondatokat. Hiába tudom, mi lesz velük, mi lesz egy-két esztendőn beül a sorsuk, mert mindez látható, kikövetkeztethető, egyszerűen nem árulhatom el. Úgyhogy lehet tovább izgulni, már akit még ez a téma izgalommal tölt el, mert olyanok is lehetnek számosan, akiknek kómatikus állapotba zuhan a vérnyomása a téma hallatán. (...)

Ezután a globális felmelegedésnek a férfira, illetve a nőre tett hatásáról értekeztem volna. Hiszen ki ne tapasztalná szeretett társán a változásokat. De nem mindenki tudja, hogyan viszonyuljon például egy olyan jelenséghez, hogy a nő, éjjel kettőkor, Ukrajnába akar utazni, és azonnal. Vagy mit tegyünk azzal a férfival, aki 2007. január hatodikától csakis zokniban hajlandó aludni, egyébként elégette az összes pizsamáját, még az orrszarvúsat is. Mit tegyünk, ha az anyós kacsingatva jön velünk a fürdőszobába, vagy ha az após, hülye férjünk kiváló apja, kézen fog bennünket, s a másik kezében demizson törkölyt himbálva jelenti be, hogy most pedig elmegyünk a Posztmodern traktorista című új magyar film vetítésére a faluházba. Az ilyesfajta alapvetően modern, bár kétségbeejtő helyzetekre is vannak megoldások, éppen csak ők is a zárójel üres territóriumában maradnak. Végtelenül sajnálom. (...)
Itt tértem volna rá arra az okfejtésre, hogy miért nincs szükség

Ferencvárosra, hogy miért arcpirító az egész nyomorult jajgatás a pénzről s egyéb alkalmi nyomorúságokról, mikor sérül meg legközelebb Gera, és hogy az évezred melyik esztendőjében nyeri meg Szeged a megye hármat. Állításomat érvekkel, borzongató logikai futamokkal bizonyítottam volna, s egy könnyed mellékmondatban a magyar labdarúgás felvirágoztatásának gyógymódjára is tettem volna megfontolandó javallatot. Elmaradt ez is. (...)

Végezetül pedig a jól végzett munka örömével itt, most fejeztem volna be ezt a tárcát. Mármost önökre, olvasókra marad a kérdés megválaszolása, lehetséges-e lezárni egy dolgozatot, ha üres és néma zárójel trónol a végén?!
(...)