Darvasi László: Tavasz a berlini járaton

Ha jól értem, akkor ez most egy félelmetes tavasz az elgyengült, rügyektől és hajtásoktól összezavart januárban. Itt volt például a berlini gép, beleszállt velünk a tavaszi égbe. Fapados járat volt. Értjük ez alatt, hogy nem adnak vizet, sört vagy kenyeret, csak pénzért, és egyszer. Kicsit csúnyább légikisasszonyok, és soha nem érteni, hogy mit beszélnek, gyorsan elmondják, valamit mondanak, ssss. Nyilván nem fontos. Viszont olcsón meg lehet úszni a repülést, igazán nem nagy ügy, felszállsz, leszállsz, ott is vagy.

A berlini gépen nincsenek nagy történetek, nem keveredik mellénk gonosz, öreg néni, vagy lépcsőcsináló erdélyi fiatalember, akinek New Yorkban van cége, és tényleg csak a lépcsők érdeklik, na jó, legfeljebb a korlát. Így van ez, még októberben találtunk egy embert, aki a lépcsőkre tette fel az életét. Nagyon érdekes, szerintem. Elkészítjük a lépcsőt mondjuk Mr. Kollowitz életbiztosítási ügynök házánál, és kipróbáljuk. Kipróbálom, hogy tudok fölmenni rajta, hogyan esik a lépés ezeken az új lépcsőkön, illetve hogyan tudok lesétálni rajtuk. Ülök a berlini gépen, és ezen gondolkodom. Például hogyan lehet variálni a lépcsőket. Van, aki a csigalépcsőkre esküszik. Ó, és a csodálatos falépcső! Egyesek azon az állásponton vannak, hogy a lépcső recsegjen. Mert ha recseg a lépcső, hallod, amikor a férjed, a feleséged a mocsok szeretőjéhez settenkedik.

Vagy hallod, hogy jön felfelé, jön hozzád a halál, egyik kezében a gyerekkori fotód, nyílt, kedves tekintet, úttörőnyakkendő és térdzokni, a másikban meg az örök kloroformos üvegcse. Egy nagy túrót, azt. Nincsen kék túlvilág, semmi ilyesmi sincsen, a semmi vár ránk odaát, olyan lesz, mint a berlini gépen, üres grammatika. Aztán pedig azt is tudjuk, hogy a szív és a visszér szokott volt megpihenni a lépcsőfordulóban. Vagy heves csókolózás a lépcsőházban, és Duna-part is, lépcsők, dinnyehéj, József Attila. És ekkor, úgy Brno fölött elalszunk. Repül a gép, és alvás. A repülőgépek motorjait Katicának nevezik, csak hogy tudjátok, zümmögnek, Katica visz bennünket a végtelen szürke paplan fölött, s még félálomban hallom, hogy a brnói „Vadszamárban" kicsorgatnak egy aranyszínű pilsenit.

Nos, ekkor kezd zuhanni a gép. Mármost hogy megdőlve, félrebillenve mennyit zuhan, nem tudom, de az ember szíve, hopp, felugrik az agyába, ott verdes, lökdös, csapkod, te atyaúristen. És nemcsak zuhan a gép, de ráz is, ráz és rázkódik, nem is repülőgép már, de mosógép, iszonyatos centrifugázás. Hallom, hogy sikongatnak. Hallom, hogy imádkoznak, sóhaj, hörgés, ezek a végítélet hangjai. Tizenöt másodperc az egész, és Katica újra szelíden zümmög, csak az utasok markolják fehérre a karfát. Csak később tudom meg, hogy a repülőgépek kapitányai mennyire szeretik ezt. Kis légörvény, légi csigalépcső, egyáltalán nem veszélyes. Zuhanni kicsit, verdesni, mint a szíven lőtt madár, miközben a kapitány mosolyogva hallgatja az utas üvöltését.