Farkas Csaba: A darvak már délnek szállnak

Egyik napról a másikra megváltozott a világ. Nagy csapatokban szálltak a darvak – pánikszerűen, kavarogva, s immár északról délre. Mentek, krúgva (sokan nézték-hallgatták őket, ahogy mennek a forgalmas, reggeli sugárút fölött), alacsonyabban, mint minap, amikor még északra igyekeztek, és sokkal rendezetlenebbül. „Mi ez? Ez a híres állati megérzés? Már napok óta mondta a meteorológia, Európa-szerte itt a tél, s akkor még mindig északnak vonultak. Nem tudták, mi van? Ha nem is nálunk, északabbra, ahová igyekeznek? Ennyire hihetünk nekik?... És most sietnek vissza onnan, ahová el sem kellett volna indulniuk."

Persze, lehet, mégis van érzékük az időjárás iránt. Thakács, amikor az interneten már mindenhol ott volt, hogy jön a hó: figyelte a varjakat. Örvénylenek-e sok-sokezres, károgó, hójelző csapatban, a levegőégben, mint pernyéből álló, óriási kémény? Nem örvénylettek. (Legalábbis arrafelé, mely irányban Th.-nak kilátása nyílt az ablakon túl.) Thakács ebből arra tippelt, nem lesz havazás, de aztán eszébe jutott: számtalanszor látta varjak örvénylését, amit azonban mégsem követett hóesés. „Ignoramus et ignorabimus – nem tudjuk, s nem is fogjuk megtudni –, mennyire érzékelik előre az időjárást a madarak" – vélte a legteljesebb tanácstalanság állapotában Th., igyekezvést a reggelben (máris elkésett); zsíííí-zsúúú, a gépi forgalom. A darvak alatt – sokkal, de alacsonyabban náluk – kisebb varjúraj szállt, szintén délnek. Thakács számára úgy tűnt, van valamiféle kapcsolat a két csapat között. Ésszerűtlen, hogy legyen, miért is lenne – de mintha a misztikus, nagy madarak valamiképp magukkal ragadták volna a varjakat. Mintha azokra is átragadt volna a darvakat hatalmába kerítő pánik. És mentek egymástól függetlenül, mégis függőn, délnek.

A hó még sehol nem volt, csak a híre: egyre közelít, másutt már betemette a táplálékadó mezőket, menekülni kell előle, tovább. Most látszik csak, milyen jó stratégiát alakítottak ki a fák, ezek a hihetetlenül bölcs növények: hiába kúszott föl a hőmérő higanyszála tizenöt-húsz fokokra, s hiába maradt ott heteken át – meg sem moccant a fákban az élet, hiába fürkészte a rügyeket a sugárúton (loholtában) Thakács. Sőt a plusz tíz fok fölötti hőmérséklet még mélyebb álomra készteti a fákat – értesül Th. –, eredően talán valamiféle évmilliós tapasztalatból. Mikor megérzik a fák az enyhe telet, még mélyebb álomba merülnek, tudják: előbb-utóbb jő majd a fagy, és akkor nem tudnának mit kezdeni megpattant rügyeikkel, világoszöld, apró, félig-gyűrött levélzsebkendőikkel. (Sőt: az újabb s újabb hideghullámok meggyorsítják a fákban az ébredés hajlandóságát, úgy lehetnek vele: az a hideg, ami már megjött, nyilván nem jön meg még egyszer – egy veszélyforrással kevesebb. Ilyen kifinomult veszélyérzékelésük a madaraknak nincs.)

„Nem volt szükségük kialakítására, nem röghöz kötöttek, mint a fák" – vélekedik Thakács. – „Az, hogy a darvak, amilyen hamar csak lehet, azon nyomban igyekeznek vissza, hasznosítani a frissen megnyíló, mások által még nem gyérített táplálékkészleteket, és fészket rakni minél előbb: talán nagyobb evolúciós előnyt biztosít, mint az óvatoskodás? Valószínűleg így van, hisz minél hamarabb sikerül fölnevelni fiókáikat, azok annál inkább megerősödhetnek még a következő vándorlási időszak előtt" – igyekezett Th. a jelenségben legalább nyomokban logikát lelni. – Kinézett az ablakon (az ég gyanúsan beszürkült), esett, esett a hó. északnyugatról. Megtorpanva-kavarogva táncoltak a pelyhek az üvegfal előtt.