Podmaniczky Szilárd: Valaki hallgat

Már alkonyodott, mikor a férfi hozzálátott összeállítani a horgászfölszerelést. A kifőzött kukoricát diszperzites vödörbe öntötte, ma kezdi a háromnapos etetést. A hűtőből kicsomagolt egy marék mirelit kukoricát, külön kis nejlonba rakta. Hosszú horgászmúltja alatt ez a kukorica jött be neki legjobban. Valószínűleg azért, mert frissen fagyasztják a kukoricát, és ahogy a vízben kienged, kiárad belőle az ízanyag. Másrészt meg azért szerette, mert így nem kellett minden alkalommal egy egész doboz kukoricát elpazarolni. Egy marékkal elég volt, a többi várhatott a hűtőben.

Egyszerű szerelékkel horgászott, etetőkosár, karabiner, ütközőgumi és rövid előkén egy közepes horog. Jókat szórakozott azon, ha látta, mások három-négy horgot is fölkötnek az iszonyú vastag damilra, és csodálkoznak, nem látják a kapást.

A nap már alászállt, nem volt ideje megvacsorázni, a feleségét kérte, hogy úgy két óra múlva vigyen ki neki valami harapnivalót a partra. Mondjuk vajjal és kenőmájassal megkent kenyeret, friss retekkel és paprikával.

Horgászat közben soha nem ivott. Vagy iszik, vagy horgászik az ember, egyszerre nem lehet két ennyire fontos dolgot csinálni. Ezzel a szokásával megint csak egyedül volt a horgászok között, akik éjszaka horgászat örvén olyan mélységekig be tudtak rúgni, hogy maguk is elhitték, hogy hal vitte el reggelre a botokat.

A férfi kitekert a partra a régi biciklivel, ami látott már egy s más dolgot az életben, csak épp festéket nem.
A parton leszúrta a bottartó állványokat, nekikészülődött, beetetett, beállította a lámpát a jelzőkre, tíz perc múlva már a kapást várta. Ilyenkor semmihez nem hasonlítható izgalom fogta el.
Hiába nem jött a kapás, ha elvben bármelyik pillanatban bekövetkezhetett.

Úgy egy órája ült a parton, mikor az egyik jelző piciket rezgett. Ezt a játékot nem csak a kicsi, de a nagy hal is tudja. Közben lépteket hallott a háta mögött.
– Csöndesen, ülj le! – suttogta a férfi, a lépések megszűntek, majd kevéssel utána háta mögött surrogott a fű, reccsent néhány ízület.
– Ne sóhajtozz annyira, még azt hiszik a halak, hogy nincs önbizalmunk – mondta a férfi, mereven nézte a jelzőt.
– Ha most fogom ki az idei legnagyobb halat, senki nem fogja elhinni, hogy ilyen gyenge kapása volt. Ráadásul tavaly a legnagyobb süllőt is kukoricával akasztottam. Csak röhögtek rajtam. Kár volt egyből megenni, a szomszédtól el kellett volna kérni a fényképezőt. Akkor nem röhögtek volna.

Aztán elhallgatott, a jelző időnként megrezdült. Hátra se nézett, még nem volt éhes, látta már elégszer az asszonyt. Hadd mocorogjon, előbb-utóbb úgyis elunja, aztán hazamegy.
– Nekem az az érzésem, hogy már megint lehalászták a tavat. Ha holnapra se érik be az etetés, akkor szinte biztos. Hordom itt befelé a sok kaját, de minek? Csak elbolondítják az embert meg beszedik a sok pénzt az éves jegyért.
– Szia! Te itt magadban beszélt?

A férfi hátrafordult, a felesége állt mögötte a vacsorával.
– De hát eddig is itt voltál! – csodálkozott a férfi.
– Dehogy, most jöttem. Már a sarokról hallottam, hogy beszélsz.
A férfi körülnézett. Odairányította a lámpát, a fű letaposva feküdt mögötte.