Bátyi Zoltán: Belami idegenlégiós melósai

– Vége az őszi szezonnak, és maguk egy szót se szólnak. Semmi kis káromkodás, panaszkodás, régi szép idők visszasírása? – fordult morcosan gubbasztó barátaihoz Plüss Eta a Zsibbadt brigádvezető emlékét féltve őrző lakótelepi kiskocsma pultja mellől.

– Őszi szezon? Milyen szezon? – bambult Etusra Minek Dönci, azt számolgatva, mennyivel is nőtt a svájci frankban felvett hitele, ha a dollár árfolyama csökken a japán jenhez képest, sőt mi több, a BUX-indexen is csak bukni lehet, hacsak nem dél-tanganyikai zebrazabrészvényekbe fektette a kínai piacon vett párnacihát.

– Hogy milyen szezon? Hát foci! Vagy magukat már az sem érdekli? – faggatózott Etus, aki mióta az eszét a fejében hordta, minden ősszel elviselt egy nem éppen szikramentes vitát a magyar labdarúgás hanyatlásáról, összevetve mindezt a tatárjárással és a törökdúlással.

– Tudja, Etus, a magyar foci, mint olyan nincs, így aztán miről beszéljünk? – hanyatlott hátra a székén Smúz apu, s csak úgy csorgott homlokáról az optimizmus.

– Ugyan már, hogyan mondhat ilyet, amikor most aztán tényleg tele a focipadlás biztató jelekkel – dörrent Belami. – Korosztályos válogatottjaink, tudják, az ifista gyerekek sorra nyerik a meccseiket, Európa legjobbjai között a helyük. Válogatottunknak négy meccs után is van esélye arra, hogy kijusson a világbajnokságra. Arról nem is beszélve, hogy a legtehetségesebb fiataljaink immáron magasan jegyzett nyugati bajnokságokban vitézkednek, így fényesítvén a magyar foci régen volt dicsőségének lángját.

– Na, maga aztán úgy belegabalyodott a szavaiba, hogy hatdiplomás közlekedési rendőr se tudná kimenteni – vigyorgott Snájdig Pepi, majd örömmel nyugtázta, hogy ezért a kiszólásáért csupán egyetlen pofont kapott.

– Maga ne az én szavaimon rágódjon, mert véletlenül kiverem az összes fogát – morcoskodott a külváros nyugalmazott szépfiúja, s tovább sorolt sikereket, pályaépítéseket, fociakadémiákat. Majd újfent visszatért a külföldön idegenlégióskodó magyarokra.

– És maga ennek örül? – kérdezte Firnájsz Egon.

– Miért ne örülnék? – hökkent meg Belami.

– Már csak azért, mert ha nem vette volna észre, a legtehetségesebb focistáink példáját immáron követik a legtehetségesebb és leginkább vállalkozó kedvű kőművesek, ácsok, gépkocsivezetők, ápolónők, orvosok is, hogy csak néhány szakmát említsek. Így aztán arra lennék kíváncsi, hogy miközben szép lassan kibéleljük magyar idegenlégiósokkal a külföldi munkaerőpiacot, ki marad itthon? Mondjuk azért, hogy kitermelje az én nyugdíjamat, netán itt fizesse be az adóját, az egész ország üdvére, hasznára.

Na, ez a sok, keményen koppanó mondat ütött akkora szöget a Zsibiben ülők fejébe, hogy arra egy fél disznót is fel lehetett volna akasztani.

– De mi köze ennek a focihoz? – ásított bele a légbe Cink Enikő.

– Ahhoz momentán nem sok, de a magyar jövőhöz annál inkább – hevült tovább Firnájsz úr. – Nyissák már ki azt a csipás szemüket, hé! Vegyék már észre, hogy fiataljaink nagyon jelentős része már eleve azért ül be az iskolapadba, hogy még időben eltervezhesse, melyik országban keresi majd a boldogságot. Jó, tudom, nagy részükről azt hisszük: majd körbenéz odakint, gyűjt egy kis pénzt, aztán lohol haza. De én inkább azt hallom: a kint munkát vállalók többsége barátainak készíti elő a helyet, s mire észbe kapunk, nemcsak az agyakat szívják el magyar földről, de a kezeket meg a lábakat is.

– Na de mit lehet ez ellen tenni? – görbült sírásra Hergejj Bella szájának a széle.

– Ezt tőlem kérdi? – hökkent meg Snájdig Pepi. – Miért nem fordul ahhoz a rengeteg jól képzett politikushoz, közgazdászhoz, politológushoz, szociológushoz, akik olyan nagyszerűen meg tudnak magyarázni mindent, no meg annak az ellenkezőjét is.

– Megmondom én magának ennyi tudós nélkül is. A munkát, érti, az értéket teremtő munkát kéne végre nálunk is megbecsülni, és akkor nem kéne egyik válság gödréből kimászva a másikba esni. Merthogy ilyen egyszerű – csapott az asztalra Belami olyan erővel, hogy pohártáncoltatásból rögvest jelesre vizsgázott. A nagy csörgésben így aztán észre sem vette senki, hogy Bovden Béci milyen szorgosan karikázza be egy hirdetési újságban a külföldi állásokat kínáló cégek nevét.