Darvasi László: Valamit nem akarni

Mint oly sok filozófusnak, postásnak és fodrászkisasszonynak, nekem is régi vesszőparipám, hogy baj van az emberiséggel. Ha a világtörténelem – s benne a magyar – így botorkál tovább, előbb-utóbb lekapcsolják a csillagos eget, dobozba teszik a földet, az embert meg – a magyart is – elsepregetik a világűr egy távolabbi, angyal se látta szegletébe, és annyi. Konyec filma, partizánok se maradnak. Ezt a problémát, vagyis tehát az általam tapasztalható baj mibenlétét szeretném most kifejteni, illetve bizonyos elemeit a tisztelt olvasóközönséggel megosztani. Akarják?

Nem baj, ha nem akarják, nekem tetszeni fog! A filozófusok azt panaszolják évszázadok óta, hogy az emberiség általában helytelenül és felszínesen gondolkodik. A postások a rossz címek, a harapós kerti törpék miatt berzenkednek, a fodrászkisasszonyom pedig a minap azért küzdött erős csalódottsággal, mert az előző vendége – habár napokkal korábban bejelentkezett, mégis – késett, ráadásul nem volt nála egy fillér sem, na és mindennek a tetejében olyan lelkes hónaljszag adott neki angyali aurát, hogy nem akart beindulni a hajnyíró.

Szerintem pedig az akarással van a baj. Az akarással volt baj, szokta volt mondani egy szomorú edző, amikor a csapata játékosai vesztesként vonszolják le magukat a pályáról. Ezt mondom én is, az akarással vannak gondok, egészen konkrétan arra gondolok, hogy az emberek akarnak. És az emberek nem ímmel-ámmal akarnak, nemcsak picit, keveset, valamennyit akarnak, hozzávetőlegesen vagy érdemeik szerint akarnak, hanem állandóan, folyamatosan és ész nélkül akarnak.

Az emberek mindent akarnak!

Reggel, délben, este, álmában, a szülőszobában, de még a halálos ágyon is akarnak! A tag megkapja, amit éppen akart, pénzt, isteni parajfőzeléket, az ébresztőórás, internetes műszívet, a szibériai körutazást, az öttoalettes házat, a másik ruhátlan, fölizgatott testét, a busás devizahitelt, az ellensége gyors és kegyetlen halálát, és máris akar tovább.

A politikus nemcsak azt akarja, hogy szavazzunk rá, de azt akarja, hogy higgyünk is neki. A koldus, miután kapott, még kér, mint ama bizonyos nép Petőfi Sándor forradalmi költeményében. És aztán megátkoz, ha nem kap eleget. A férjek, a feleségek, a szeretők, a papák, a mamák, a gonosz kisgyerekek is folyamatosan akarnak, a telhetetlen nyugdíjasok dettó, az utca, a rádió, a televízió, a doktorunk vagy a tanárok, az írók, az olvasók, a művészek is mindahányan borzasztóan akarnak, nincsen kivétel, nincsen.

De hogy tovább cizelláljuk ezt a szörnyű, hovatovább elviselhetetlen jelenséget, ki kell jelenteni, hogy az akarással önmagában még nem is lenne akkora baj, hanem ám az emberiség, és azon belül a magyar népesség túlnyomó hányada mindig, de legalábbis az esetek döntő többségében a másiktól akar valamit. A másik tagtárstól, élettárstól, embertárstól akarja a pénzt, a hitelt, a főzeléket vagy a mezítelen és kívánatos testét.

Az ember persze érti, hogy a dolgoknak meg kell történniük, az idő kereke nem állhat meg, az idő vasfogának rágása nem maradhat abba, és az élet is élni akar, valamint egyéb roppant kreatív törvényszerűségek, de nem kellene-e egy fényes kis pillanatra zsebre tenni a pénzt kunyeráló kezet, becsukni a habzó, kiabáló, perlekedő, kéréseket soroló szájat, begombolni a nyitva tátongó sliccet, és, hoppá, nem akarni?!

Húúúú, hogy ez milyen szép, milyen csodás, fantasztikus pillanat lenne! A világ először csak zavartan nézelődne, pislogna Ausztráliától Kanadáig, és Fokföldtől Dániáig, hogy mi van, mi van? Aztán rájönnének, hogy a magyarok nagyon furcsán viselkednek.

Ezek a magyarok, nahát, ezek nem akarják megoldani, túlélni, ezek nem akarják sem megnyerni, sem elveszíteni, ezek csak valami mást akarnak, nahát, nahát, mit akarnak a magyarok?! És akkor a világ, nyilván a németek, mert azok most a legokosabbak, rájönnének, hogy mein Gott und meine liebe Tante, hiszen a magyarok egyáltalán nem akarnak.

Nem akar se többet, se kevesebbet, se kisebbet, se nagyobbat, se rövidebbet, se hosszabbat! Milyen szép, kedves ország lenne Magyarország. Például, na igen, például meg lehetne pihenni benne. Egy pihenő, nyugodt, elégedetten mélázó ország. Isten leemelné mutatóujját az Apokalipszis gombjáról, és ő se akarna egy ideig semmit, se jót, se rosszat, se keveset, se eleget. De csak egy ideig. Mert aztán megsimogatná egy magyar buksiját, és megkérdezné, amíg elmegy egy kicsit vakációzni, nem akarna-é a helyébe ülni.

Szív Ernő