Több mint 60 éve a karnagyi dobogón

– Gyermekkorától a karnagyi pálya vonzotta?

– Édesanyám kitűnő zongorista volt, állandóan szólt nálunk a zene. Négyéves koromtól kalimpáltam a hangszeren, és 8-10 éves koromban már zenét is szereztem. Zongoristaként indultam, de gyakorolni nem volt kedvem. A zeneszerzés vonzott, így erre a szakra felvételiztem a Zeneakadémiára. Negyedéves voltam már, mikor világossá vált számomra, hogy saját mondanivalóm nem nagyon van. Akkor felvételiztem az éppen megnyíló karmester szakra. Rögtön tudtam, hogy ez a valódi utam. A tanárom, Kórodi András az Operaház első karmestere is volt. Mikor korrepetitori próbajátékot hirdettek, elhívott, és felvettek. Nagyon boldog éveket töltöttem az Operaházban. Dolgoztam Gardelli, Ferencsik és Komor Vilmos keze alá, meg tudtam ismerkedni a zenei élet krémjével. Pályám során számos szimfonikus zenei koncertet is dirigáltam. Így érthető, hogy bár otthon vagyok a koncertpódiumon is, de az igazán nagy szenvedélyem mindvégig az operadirigálás maradt. 

– Sokan rétegműfajnak tekintik az operát. Mi a véleménye erről?

– Az operához vezető út nem könnyű és nem mindenki számára nyitott. Az opera a világ legnehezebb kérdéseivel foglalkozik. Akik igyekeznek távol tartani magukat attól, hogy akár a világ, akár saját maguk sorsán töprengjenek, azoknak nem lesz műfaja soha. Ám ez nem baj. Ahogy az sem, hogy Einstein A relativitás elmélete című művét sem tudja mindenki elolvasni. Attól az még ugyanolyan értékes műve az emberi szellemnek. Aki azonban képes befogadni az operát, annak olyan pluszt ad, amelyet egyetlen más művészet sem tud. 

– Hogyan került Szegedre?

– Elsőéves korrepetitorként az akkori főrendező, Mikó András megkérdezte, hogy nincs-e kedvem a Szegedi Szabadtéri Játékokon korrepetitorkodni. Azonnal igent mondtam. Belecsöppentem abba a szenzációba, ami akkoriban a világ közepe volt. A magyar kultúra itt tanyázott Szegeden, a hétezres nézőtér mindig megtelt, az előadások után a Szőke Tiszán fürödtünk, beszélgettünk, este vacsoráztunk a Hágiban. 1960 után minden nyáron Szegeden dolgoztam, közben az Operaházban dirigáltam. Én voltam a karmestere a méltán világhírű Se­regi László Spartacusának, amivel Szegedre is eljöttünk, én dirigáltam a helyi zenekart is. Az ismerkedés olyan sikeres volt, hogy amikor szó esett Vaszy Viktor nyugdíjazásáról, a zenekartól hangzott el a tipp, hogy próbáljanak meg engem idehívni. A mai napig nem bántam meg, hogy idejöttem. 

– Emlékszik, milyen tervekkel érkezett?

– Persze, és arra is, hogyan változott meg. Akkor Mozart-bolond voltam. Valószínűleg azért, mert az Operaházban olyan nagyszerű Mozart-előadások voltak, Szegeden is ezt szerettem volna. Az első átütő szegedi sikerem is a Figaro házassága volt. Később előadtuk a Cosi fan tuttét, a Don Giovannit, majd megcsapott a Vaszy által kialakított Verdi-kultusz. Nem tartott sokáig, míg engem is elkapott ez a hév, és azóta inkább Verdi–Puccini-őrültként tartom számon magam. Ma­napság is boldogan tudok elrágódni a Rigolettón vagy a Toscán, és nem győzöm bámulni, hogy ezek nemcsak örök életűek, de mindig új és új dolgokat árulnak el magukról. 

– A nemzetközi porondon nehéz volt bemutatkozni?

– Az igazi áttörtést az hozta el, mikor már Szegeden voltam, de Budapesten is dirigáltam. Mihály András volt az operaigazgató. Az Erkel Színházba, egy Aida-előadásomra behozta Giuseppe Patané legendás olasz karmestert. Tudni kell, hogy ő mindent fejből dirigált, és azt az Aidát én is fejből dirigáltam. A szünetben odajött hozzám Patané, és azt mondta, hogy „megcsinálom a külföldi karrieredet”. Persze csak mosolyogtam. Egyszer csak jött egy telefon, hogy menjek Venezuelába, Caracasba dirigálni. Kiderült, hogy nyílt egy új, ultramodern operaház, amelynek megnyitó Aida-előadására felkérték Patanét, de összeveszett az igazgatósággal, és azt mondta nekik, hogy hívják helyette Pál Tamást Magyarországról. Egy olasz ügynökön keresztül megkerestek, kiutaztam, majd sorra jöttek a külföldi felkérések. 

– Több dél-amerikai országban, francia és olasz nagyvárosban dirigált nagy sikerrel. Mi tartotta mégis Magyarországon?

– Rájöttem, hogy az „utazó mű­vészetnek” óriási veszélyei vannak, ha az embernek komoly szándékai vannak a karnagyi hivatását illetően. Ezek ugyanis nagyon kis százalékban voltak valóban jó előadások. Ha fejre álltam, akkor sem tudtam csodát tenni, ha például rossz volt a szereposztás vagy a zenekar. Buktam úgy Marseille-­ben a Rigolettóval, hogy Rigoletto egy magas, daliás férfi volt, aki nem volt hajlandó púpos lenni, és úgy halt meg, hogy közben is daliás próbált maradni. Egyszerűen kiröhögték. Elegem lett abból, hogy véletlenszerűek az előadásaim. Így elkezdtem keresni azokat a lehetőségeket, amelyek visszavezettek az eredeti céljaimhoz. Akkor jött a Salieri Kamarazenekar, amely az elkövetkezendő tíz évre betöltötte az életemet az opera- és a szimfonikus zenekari dirigálás mellett. A zenészek munka mellett, szívszerelemből muzsikáltak benne. Csodálatos volt. 

– Mi tartotta Szegeden?

– A szegedi zenészekkel, énekesekkel kialakított viszonyom mélysége, familiaritása nem ha­­sonlítható össze a budapestivel. Továbbá Szegednek varázsa van, valamiféle, a művészetnek na­gyon tetsző hiúsága. A szegediek hiú emberek, akik úgy voltak vele, hogy lesz egy olyan operánk, amelyik jobb, mint a pesti, és lesz egy szabadtérink, ami jobb, mint a Margit-szigeti. Ez a város sikerre éhezik. 

– Felteszem, lámpaláz már nem gyötri a fellépések előtt.

– Ha nincs, az azt jelenti, hogy nem tudom, mire vállalkoztam. Most éppen Csajkovszkij V. szimfóniáját fogom dirigálni, amit vezényeltem már legalább hússzor. Ám hiába, ugyanis az idegpályák, amelyek az előző dirigálásomnál éltek, most szunnyadnak. Újból fel kell izzítani azokat, ráadásul közben változtam, és most már más szemmel nézek ugyanarra a kottára. Ezért lámpaláz mindig van, aminek nagyon örülök, hiszen azt jelenti, hogy van tétje annak, amit csinálok. 

– Mikor láthatja a közeljövőben a szegedi közönség?

– Három koncertet dirigálok még ebben az idényben. A január 25-i egy orosz est. Sosztakovics borzasztó izgalmas és érdekes ember volt, aki az átlagnál sokkal jobban megragadja az utca emberét. Az I. szimfóniát 19 évesen írta, amikor Szentpéterváron mozizongorista volt a némafilmek korában. Abban az időben kaptak lángra az óriási forradalmi hevületek, és ő az utca zenéjét, az indulókat, a valcereket, a csasztuskákat beleszőtte a művei­be a legmagasabb művészi szinten. Csajkovszkijról pedig annyit, hogy nincs művész, aki az emberi szomorúságot úgy tudta volna kifejezni, mint ő.