Simonyi Tóth Julcsa balladája

A szegedi Feketesas és a Kígyó utca délkeleti sarkán, ahol 1973 óta a technika házának nevezett emeletes épület áll, egykor egy árvíz előtti magasföldszintű ház volt; a szegediek a Tóth Julcsa-féle háznak ismerték. Az épületről mindössze egy 1879-ben készült árvízi fotó maradt fenn. 

A ház lehetett volna híres arról is, hogy a nagy víz után három évvel a 16 éves Steingassner, vagyis Tömörkény István itt kezdett patikusinasként dolgozni. Az árvízi fotón már ott van a gyógyszertár felirat: Kovács Albert, vagyis Kovács papus 1875-ben itt nyitotta meg a Kígyóhoz címzett gyógyszertárat, amelyet 1896-ban mai he­­lyére költöztetett. A ház mégis azért lett híres, mert Tóth Julcsáról babonás mendemondák terjedtek a szegediek körében. 

Sehogysem rendes dolog 

Amikor az első Délmagyaror­szágot kiadták, 1910-ben, a házban egy 40-50 év körüli kis­­asszony élt, akit anyja után Simonyi Tóth Julcsának hívott a nép, igazi neve pedig Simonyi Ilona volt. A hölgy már egy évtizede alig mozdult ki a házból, ablaktámlái sosem nyíltak ki, és vendéget sem fogadott, ráadásul az a hír járta, hogy állandóan pipázik. A gyerekek iskolából jövet bedörömböltek kapuján, huzigálták csengőjét és gúnyolták a nőt. A Szeged és Vidéke című lap szerint 1903-ban el is kapott egy gyereket, pofon verte, és ezért 15 korona büntetésre ítélte a bíróság. 

A háznak sem volt jobb híre: az árvíz előtti, egykor csinos épületet a nép az 1910-es évektől Bagolyvárnak hívta; csatornája darabokban lógott a tetőről, ablakai betörtek, tetőzetét moha fedte, és az utca 1904-es feltöltése után már korlát kellett mellé, annyira alacsonyan volt. Amikor pedig a Feketesas utcában megépült a Wagner-palota, úgy állott a szomszédságában, „mint elegáns dámák között egy fogahullott öregasszony”.

Lázár János polgármester elrendelte, hogy rendőrség vizsgálja meg, ki lehet-e sajátítani a városképet csúfító házat. Tóth Julcsa azonban dacolt a várossal, és nem akarta sem eladni, sem elhagyni fészkét. A ház utcai üzlethelyiségeit is újra ki lehetett volna adni, de az asszony hallani sem akart idegenekről; a Délmagyarország szerint a házról „buzgón iparkodtak kidőlni a cirkusz-hirdetésekkel felragasztott rozsdás boltajtók”. 

Mivel a 19. században Simonyiék gazdag polgárcsalád voltak, minden együtt volt ahhoz, hogy a szegediek elrejtett kincsekről hümmögjenek. Ráadásul az épület homlokzatán réges-régről ez a szöveg állt: „Hit, reménység, szeretet”, alatta pedig festett kereszt, zöld mezőbe dőlt vasmacskával és égő szívvel. Senki sem tudta megfejteni, ezért a piacosok váltig találgatták, milyen praktikákat művelhet odabent az asszony. A szemközti sarokház kapuja fölött ugyanakkor egy keleties vágású faragott emberfej díszlett, a nép „törökfejnek” nevezte, és ennek sem volt megnyugtató jelentése. Mesét eszeltek hát ki róluk a régi kor emberei, írta Cserzy Mihály 1922-ben a Szegedi Naplóban, s a két házat holmi misztikus szerelmi kalanddal hozták kapcsolatba. „A nagypénzű úr és a szegény varróleány legendája borongott itt”, és Tóth Julcsáról amúgy is az a hír is járta, hogy egy szerelmi csalódás vette el az eszét. 

A Szeged és Vidéke szerint Simonyi Tóth Julcsát a babonások ördöngösnek tartották, mert „sehogysem rendes dolog az”, hogy valaki „egyesegyedül morzsolgassa az időt évszámra”. Azt mesélték, írta a lap, hogy Ilona kisasszony gyönyörű szép leány volt. Sokan versenyeztek kegyéért, szerelméért. Valakinek si­került is meghódítania és el is szöktetni a városból. Évekig odavoltak, beutazták a fél világot, míg egyszer csak Simonyi Ilona nagy szomorúan egyedül érkezett haza. Szerelmi csalódásában visszavonult a Bagolyvárba. Biztosat nem tudott senki. 

Olyan színös a teteje 

Ekkorra már Tóth Julcsa Szeged legendás alakja lett. Annyira, hogy a Délmagyarország fiatal munkatársa, Tölgyes Gyula 1911 júliusában „csellel” bejutott a Bagolyvárba, hogy úgymond megfejtse a legendát. Ezt látta, ahogy belépett a házba: „Az udvar körül pincenyílások. A bűzös pincékben tátog a sötétség. Sehol semmi élet, csak valami ólomsúlyú, dermesztő csönd. Megyünk tovább. Egy boltozatos, rozoga falépcsőn a lakásba igyekszünk. Az úton macskák, patkányok, piszok. Befogjuk az orrunkat, és végigmegyünk a szobákon. Az egyikben két olajfestmény a falon. Ez a berendezés. A másikban régi, töredezett bútorzat, a padlón tarka rongyok. A fal itt is piszkos, pókhálós, az ablakok törve.” 

Tóth Julcsa büdös makrapipájába zöld dohányt tömött, úgy fogadta az újságírót. Az asztalon a pálinkásüveg széle még nedves volt, az asszony kócos hajjal, ráncos arccal jött elő. Egyszerű fekete bársonyruhát viselt, mint mindig. Kiderült, hogy a nép tévesen nevezte Tóth Julcsának, hiszen igazi neve Simonyi Ilona volt. Azzal büszkélkedett, hogy a Simonyi óbester dédunokája volt, ami igaz is lehetett. A Szegedi Napló szerint apja szegedi ügyvéd, anyja, Tóth Júlia szegedi patrícius családból származó nő volt. A Szegedi Híradóban feladott apróhirdetések szerint szülei az 1860-as évek elején jutottak a házhoz, ekkortól váltakozó bérlőknek adták ki a két bolthelyiséget. 

Simonyi Ilona va­gyonos híre ellenére nagy szegénységben élt: kitört ablakait betömködte, nem fűtött, de nem akarta eladni a házat. Ott, „a rongyai között” akart meghalni. Csak egy régi öreg cselédje látogatta szánalomból, ő hozott Simonyi Ilonának dohányt és pálinkát. „Olvasni is szokott – mondta róla a cseléd. – Nem tudom én miféle bótbul gyün neki olyan könyv, amelyiknek olyan színös a teteje”. 

Múlt idők zajos báljai 

A Délmagyarországban Cserzy Mihály 1918-ban úgy tudta, hogy az ügyvéd családfő halála borította gyászba a házat, ahol Simonyi Tóth Júlia két szemrevaló lányával élt. A lányok fiatal korukban „állandóan gyászt viseltek és suhanva jártak ki, be a nagy kapun, mint a legszomorúbb apácanénikék. Júlia asszony a férjét, a jeles Simonyi fiskust [vagyis jogászt] gyászolta, nemcsak külsőleg, hanem a szívében is, a leányok pedig a saját életük tragédiá­­it. Nem is tudta volna elfelejteni az asszony az alacsony, magyarruhás férjet, aki a ház homlokzatára tartós festékkel felpingáltatta a hit, remény és szeretet hármas szimbólumát, örök emlékeztetőül a hűséges hitves részére. És a kisasszonyok — azok is lassan hervadoztak. Elmúltak a szordinós, szép éjjeli zenék, bizalmas udvarlások fönt, a magas ház ablakában, mind, mind elmaradoztak a fess lovagokkal együtt, s megmaradt az utolsó mohikán, a múmia­szerű öreglány, aki állítólag ma is bent él a ház­­ban, vándor­állatok, ma­­­darak társaságában”. 

A Cserzy által említett állatoknak külön története van. Ha a furcsaságból nem lett volna elég, 1913-ben Simonyi Ilona egy keselyűt vitt a rendőrségre. Úgy történt, hogy a ház egyik üzlethelyiségébe beengedte Ker­­per Ádám vásárost. A férfi a Szeged és Vidéke cikke szerint Nimbusz állatsereglet néven 20 fillérért torz állatokat mutogatott a közönségnek. A Délmagyar írta, hogy a fura teremtmények között Otkulusz, a csodafej mellett egy háromlábú kacsa, egy majom és egy saskeselyű is volt. Kerper egy napon elszökött. Nem fizetett lakbért, de a saskeselyűt otthagyta Simonyi Ilonának. Az asszony pedig fogta a madarat, és elvitte a rend­őrségre, ahol később dobra is verték az állatot. 

1918-ban a Bagolyvár már nemcsak a belváros csúfságának számított, hanem a piacos tanyai nép utcai illemhelynek is használta a korlát mögötti részt. Annyira bűzös volt a környék, hogy a szomszédos lisztkereskedő feljelentette az asszonyt. A Délmagyarország publicistája még a Széchenyi térre kiállított világháborús fahonvéddal is megbeszélte, hogy legalább helypénzt szedhetnének Tóth Julcsa háza mellett, ha már a közegészségüggyel nem törődik a város. 

1919 elején a tanács elrekvirálta a bezárt boltokat. A Szegedi Friss Újság beszámolója szerint Simkó Elemér városi ügyész egy elszánt bizottság élén hatolt be a házba. Az első szoba lakatlan volt, Simonyi Ilona zongorája búsult benne, a repedezett falon pedig vagy harminc hervadt csokor, a múlt idők zajos báljainak emlékei. A második szobában a falakon színehagyott szentképek, egy nagyon régi rossz óra és egy kereszt lógott. A sarokban gyermekkanapé, amelyen Klárika, egy tarka macska aludt. Ezen a fekhelyen aludt Simonyi Ilona is éjszakánként, ülve, ölében a macskával. A harmadik szobában négy ládányi könyvet találtak. 

Tóth Julcsa kincse 

Simonyi Ilona 1920. április 11-én rákbetegségben halt meg a szegedi közkórházban. Végrendeletében a házat a pesti Szent Szív zárda apácáira hagyta azzal a kikötéssel, hogy építsenek a he­lyére lányinternátust. A lapok ismét írtak róla, a nép kíváncsi volt, mi igaz az elrejtett kincsekből. A Szegedi Napló 1922-ben vette szemügyre a hagyatékot, amelyben a végrendelet szerint annyi ezüstnek kellett volna lennie, hogy abból Zadravecz püspök személyes felügyelete alatt egy Krisztus-szobrot kellett volna önteni az alsóvárosi templom számára. Az ezüst azonban eltűnt, az idős nő pipagyűjteményével és porcelánjaival együtt, amelyeket a múzeumra hagyott. A jelek szerint a szegedi kincskeresők közvetlenül Simonyi Ilona kórházba szállítása után kirabolták a Bagolyvárat. 

Meghagyták viszont a négy ládányi könyvet és iratot. A Szegedi Napló ezekből fedezte fel, hogy Simonyi Ilona fiatal korában valóban beutazta egész Európát. A család könyvtárában eredetiben voltak meg az egykor divatos angol, francia és német szépirodalmi, filozófiai és utazási munkák. E könyveket Simonyi Ilona évtizedekig úgy őrizte, mintha magát a felvilágosult műveltséget dédelgetné. De ahogy teltek az évtizedek, a divatos könyvek helyére újak léptek, emezek elavultak, értéküket vesztették. A ládák tartalmán látszott, hogy az asszony a családi ereklyéket, folyóiratokat, kottákat, régi portrékat, levelezéseket, hivatalos írásokat is kegyelettel gondozta. Ez volt hát Simonyi Tóth Julcsa kincse. Az idők hálátlansága, hogy az emlékek miatt becsesnek megőrzött tárgyakat a halál egy csapásra kacattá változtatta. A hagyatékból felderengett, hogy a pipázó, kócos, pálinkás Tóth Julcsa nem patkánykirálynő és nem a sötét praktikák mestere volt, ahogy a szegediek gondolták, hanem csak félve óvta a múlt fényét és boldogságát.