Hogy is voltak azok a reggeli féldecik?

Nem kell hozzá Google Maps: ha szemügyre vesszük, hogy egy utca szegélyén milyen eldobált tárgyak hevernek, és a csikkek mellett a féldecis palackokból lesz a legtöbb, akkor ott a közelben bolt van. A csavarós kiflinek, rakétának, tüskének és még sok néven becézett féldecis kommersz italoknak az 1960-as évekre nyúlik vissza a sikere. A reggeli rövid kedvelői ezt az eredetileg díszüvegnek, félig-meddig ajándéknak szánt miniitalt találták a legpraktikusabbnak, hogy munkába menet bedobjanak egy felest.
 

Törkölyillat leng a boltban

A kedélyes elnézéssel kezelt reggeli ivás egy azóta is tragikus jelenséget takart. A hatvanas évektől húsz év alatt több mint kétszeresére nőtt a magyar alkoholfogyasztás; az alkoholizmusból a harmadik halálozási ok, népbetegség lett Magyarországon. Az 1970-es évektől egymás érték az alkoholellenes kampányok. Egy 1972-es rendelet az üzemek, bányák büféiből a munkaidő alatt kiűzte az alkoholt, a környékbeli italboltok nem nyithattak előbb, mint a gyár. A buszpályaudvarokon, állomásokon 2 decinél kisebb palackokban nem árulhattak italt, töményet pedig egyáltalán nem lehetett mérni a restiben.

Ahogy korlátozták a kocsmákat, úgy lettek népszerűbbek a féldecis italok. A boltokban megnövekedett a választékuk. A reggeli nyitás utáni az élelmiszerboltok első vendégei a munkába induló melósok voltak. Bár a boltok eladóterének csak 10 százalékában lehetett szeszes ital és a kávéfőző gép mellé nem kerülhettek ki a féldecis üvegek, a pénztáros gyakran csak úgy bírta a rohamot, ha maga mellé vette a miniüvegeket. 1968-ban írta egy újság, hogy a bolt előtt kiitták a pálinkát, s már kérték is vissza a betétpénzt, aminek az volt az előnye, hogy az üvegek nem az útszélén eldobálva kötöttek ki. A nyitás utáni első negyedóra végén kiürült kisüvegek seregét lehetett összeszámolni a kassza mellett.

 Az is előfordult – bár ez tilos volt – hogy az emberek kora reggel az élelmiszerboltban nyakalták be a féldecit; a boltban törköly és egyéb pálinkák illata terjengett reggelente. Az üvegek egy részéről könnyebb volt lecsavarni az alumíniumkupakot, de voltak olyanok is, amelyekhez dugóhúzó kellett. Ilyenkor vagy a pénztárban kértek dugóhúzót vagy a bolt előtt kézről kézre járt egy élelmesebb cimbora dugóhúzója.

1977-ben az alkoholhelyzet annyira foglalkoztatta a vezetést, hogy a Délmagyarországban F. Nagy István főszerkesztő írt publicisztikát róla. A felöltőjét porban vonszoló, a csemegebolt falát támasztva apró üvegből törkölyt nyelő, a meszes-malteros overallban már 10-kor a Kékgolyó lejáratában eltűnő, a Lófaránál gajdoló köznapi eseteket felemlegetve arra jutott: a társadalom túlságosan is elfogadta, hogy csak az nem iszik, akinek az orvos megtiltotta. Ebben az írásban jelentek meg először az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság (ilyen is volt) előterjesztései a reggeli szesztilalomról, miszerint reggel 5 óra előtt „csak kulturált helyeken” lehet majd italhoz hozzáférni; ne áruljanak tömény szeszt féldecis üvegekben; minősüljön szabálysértésnek a boltok előtti utcai ivászat; üzemekbe pedig semmiképpen ne kerülhessen be szeszes ital.

Csak útközben kell kibírni

A reggeli alkoholtilalom 1978 január elsejétől lépett életbe. Az italboltokban nem lehetett már reggel 9 előtt alkoholt kiszolgálni (leszámítva azokat a kocsmákat, ahol kilencig kávéscsészében adták a pálinkát), és betiltották a féldecis és egydecis szeszesitalok árusítását az üzletekben. Az intézkedéseknek két azonnali eredménye lett: csökkent a vendéglátóhelyek forgalma és nőtt az élelmiszerboltoké, valamint a féldecis helyére egykettőre belépett a kétdecis üveg, ami persze ugyanolyan népszerű lett. A „kettest” is az utcán itták. Munkába menet meg lehetett osztani, ha úgy vesszük, még össze is hozta az embereket. Kilenc előtt kocsmában már nem lehetett kapni italt, de az élelmiszerboltok környékén még többen szopogatták az üveget. Összességében valamennyire csökkent a szeszfogyasztás, de valójában csak a szín­hely változott.

Aki pedig nem szeretett az utcán inni, annak maradt az üzem, ahol természetesen tilos volt italozni. Hofi Gézát idézve: „Nahát kérem, ugye otthon van pálinka, a gyárban benn már megint van pálinka, csak útközben kell, hogy kitartson.” A munkaegészségügyi intézet egy cikke 1962 januárjában a Délmagyarországban a baleseti veszély és az egészségkárosodás mellett azt is felhozta, hogy „az alkoholisták legtöbbször kötekedők, bajkeverők, megrontják az üzem hangulatát”. A fennmaradt történetekből azonban úgy tűnik, az üzemi mérsékelt alkoholfogyasztásról mindenki tudott és hallgatás övezte a témát. Sőt, a dolognak járulékos közösségépítő szerepe is lett: a hátsó kapunál működő, betyárbecsületen alapuló bögrecsárdák, az öltözőben létesített közösségi pálinkalelőhelyek, s úgy általában a kávés termoszok nagy száma a gyári iszogatás összetartó közösségét alakította ki. Legalábbis sokkal kevesebb embert sarkalt besúgásra, mint maga a politikai rendszer. Így aztán az üzemi munkavédelemhez lassan hozzátartozott a szondázás is. Akit alkoholosan kaptak, azt hazaküldték igazolatlannal.

Két honpolgár találkozik, szólt a vicc ebből az időszakból. Egyik kérdi a másiktól: — Hány óra van? — Mire a másik ránéz órájára és rezignáltan mondja: — Tíz perc múlva ihatunk. A Délmagyarország 1978. január 6. számában Papp Zoltán reagált először a 9 órás tilalomra; a reggeli piálóknak azt a ma is erős teóriáját vette célba, miszerint a reggeli féldeci kifejezetten orvosság. A cikk elmondott egy anekdotikus esetet, ami azért jól jellemezte az alkohol-problémát körülvevő, félig elfogadó légkört. Egy söntésvezető mesélte, hogy egységének ismert törzsvendége a 9 órás tilalom reggelén is betért hozzájuk. Asztalra helyezte kis szilvóriumos üvegcséjét és könnyes szemmel arra kérte őt, ha istent ismer, engedje itt, ültében elfogyasztani a nedűt, mert neki kizárólag e helyen esik jól a szesznyelet (persze, nem lehetett).

Bedörzsölés és bedörgölés

Az 1980-as évek elején a féldecis szeszesitalok visszaszorításának nyertese Diana sósborszesz lett. Olcsóbb volt, mint a kommersz pálinkák, és mivel nem számított szeszesitalnak, megmaradt belőle a féldecis változat. Ahogy a pálinkákból népszerű lett a „kettes”, a Dianából is megjelent a kétdecis. Ráadásul alkoholtartalma 45 százalékos volt, míg a kommersz röviditaloké általában 40 százalék. Fogyasztói rétegére jellemző, hogy míg a fizetésnap után inkább a gyümölcspálinka fogyott, a hónap vége felé megugrott a sósborszesz-forgalom. A boltokkal szomszédos kapualjakban időnként kupacokban álltak a dianás üvegek.

A sósborszesz egyébként a magyar otthonok elterjedt egészségügyi szere volt a 19-20. században. Főleg bedörzsölésre használták, mivel vérbőséget idéz elő és gyorsítja a vérkeringést. A Diana sósborszeszt 1907-ben dobták piacra, és különösen aktív reklámkampány kísérte még az első világháború alatt is. A Délmagyarország gyakran reklámozott terméke volt, főleg a munkában megfáradt izomzatú embereknek ajánlották, de célba vették a kisgyerekes anyákat is. Ami a legfontosabb, a Diana sósborszesszel csepegtetett kockacukor több generáció emlékezetes gyermekkori édessége volt, valamint csokoládéval bevont bonbont is lehetett kapni, amelynek belső cukorkérgéből gyűszűnyi sósborszesz folyt ki.

Ennek az emléknek a hatására gondolt utána a Délmagyarország 1980. február 15-i számában Horváth Dezső kollégánk, hogy ha a nép kockacukorra csepegtetésre használta volna el azt a 210.706 üveg féldecis Dianát, ami 1979-ben Csongrád megyében elfogyott, akkor vajon mennyi cukor lett volna szükséges ehhez. A kísérlet azzal zárult, hogy ha a „kabaiaktól kérünk kölcsön” (már ti. az ottani egykori cukorgyártól), akkor sincs annyi cukor Csongrád megyében, de „talán a kubaiak se tudnának ennyit küldeni kapásból.” És az is árulkodó volt, hogy az 1978-as szintről éppen az alkoholtilalom évében kétszereződött meg a Diana sósborszesz fogyasztása Csongrád megyében. Az a gyanúm, írta Horváth Dezső, hogy ennyit bedörzsölni sem lehet, „bedörgölni legföljebb, de az egészen más”. Szóval, az emberek a Dianát itták, amióta nem volt más féldecis ital. Drága, szép, szűz Diana, erdők és vadak istennője, de megváltoztál! Hódolóid immár nem a taurosok, hanem a gyauroszok. Ők hirdetik mindennap, ha kinyitnak a boltok: Diana örök! – így Horváth Dezső.

Az igény akkora volt, hogy a Budapesti Szeszipari Vállalat szegedi Felső Tisza-parti eceterjesztő kisüzemét sósborszesz gyártására állították át, és évente 8 millió féldecis Dianát termeltek. A Délmagyarországban megkérdezett üzemvezető sem rejtette véka alá, nem érti, hogyan lehet töményen meginni a terméket, amikor az etil-acetát szerves oldószer, ami roncsolja a szöveteket. (Nem véletlen, hogy a kockacukorra szűken mérték a cseppeket.)
 

Az esti próba

Az alkoholhelyzet mit sem javult, ezért a reggeli tilalmat 1986-ban kiterjesztették az élelmiszerboltokra is. A Délmagyarországnak 1987. február 9-én egy vállalat első embere nyilatkozott a rendelet hatásairól: Nekünk több munkásjáratunk van. Mindszentről, Ópusztaszerről, Csengeléről is indul naponta buszunk. Amikor felkelnek a munkásaink, én nem lehetek ott mindenki mellett. Aki tíz-húsz éve fél deci pálinkával köszönti a napot, ma sem tesz másként. Ellenben, arra nagyon figyelünk, hogy a munkahelyen ne legyen italozás. A riportból kitűnt, hogy a rendelet után az italvásárlás menetrendje estére tevődött át. A megkérdezett vállalatvezető nem bízott nagyon a javulásban. Úgy gondolta, ahogy a féldecis ivás után, a „kétdekás" korszak jött, az előrelátó esti vásárlás még nagyobb és gyakoribb adag megvételére sarkallja majd az embert. Fél litert ugyebár be is lehet osztani, de a jellemnek ezen a próbáján esténként könnyen el is lehetett bukni.

Így történt, hogy a reggeli alkoholtilalom és a féldecis üvegek betiltása és kétdecisre növelése nem csökkentette az alkoholfogyasztást. A reggeli alkoholtilalom végül 1989 tavaszán szűnt meg. Az egy főre jutó tiszta alkoholfogyasztás terén Magyarország továbbra is a világ első 10 országa között található.