Sorsdöntő napok – 52 éve zajlott a küzdelem a megáradt Marossal Makónál

Azt a pillanatot, amikor értem jött a kollégám, Bajusz Karcsi, hogy azonnal indulnunk kell a Maroshoz, sosem fogom elfelejteni – mesélte Simon Sándor. 

A gépipari technikum elvégzése után az első munkahelye a Csongrád Megyei Vegyesipari Szolgáltató Vállalat volt, ahol műszaki előadóként dolgozott. Hozzá tartozott a makói homokkitermelő üzemegység is, így került vásárhelyi létére a makói gátra. 

Kezeslábasban érkezett 

Csütörtök volt, az ifjúsági házban zenés est volt. Jól szórakoztam mindaddig, amíg meg nem jelent Karcsi. Megdöbbentem, mert kezeslábas munkaruhában volt. Biztos voltam benne, hogy valami baj van. Nem is talált meg rögtön, ezért bemondta a zenekar mikrofonjába, hogy engem keres – emlékezett. A kollégája azt mondta, sürgősségi riasztást rendeltek el, mivel Makón árvízi vészhelyzet van. 

Engem motorral hazavitt, hogy átöltözhessek, aztán mentünk a vállalat központjába, ahol már vártak a többiek: Lendvai Ernő, Szalma Gyula, Puskás István, Pozsgai György és Tóth Ferenc. 11 óra körül indultunk teherautóval Makóra – mondta. 

Küzdelem az árvízzel 

– Az üzemegység-vezető, Igaz Lajos és a munkatársai, valamint nagyon sok segítőkész ember, illetve a magyar és a szovjet katonák már a helyszínen voltak – idézte fel a drámai pillanatokat. 

A feladata másokkal együtt az volt, hogy az uszályon, amilyen gyorsan csak lehet, töltsenek meg minél több homokzsákot – ő is nekiállt tehát lapátolni. 

Emberfeletti, hősies munka folyt, 4 homokkitermelő hajó hordta folyamatosan a homokot, futószalagszerűen teltek meg a zsákok, amiket aztán talicskával vittünk a gátra – emlékezett vissza. Folyamatosan dolgoztak, megállni csak annyi időre volt lehetőségük, amíg enni kaptak. Ebédre a Koronából hoztak nekik babgulyást, vacsorára konzervet kaptak. 

A homokzsákokra azért volt szükség, hogy meg tudják magasítani a töltést, mert a folyó vízszintje folyamatosan emelkedett. Ráadásul a gát el volt ázva, a túloldalon buzgárok jelentek meg, azokat is körbe kellett keríteni. 

Többször visszatért 

Simon Sándor azt mondta, sosem volt szovjetszimpatizáns, de ha azok a 18-20 év körüli orosz katonák nincsenek ott, biztosan tragédia történik. 

Szombat délig voltunk szolgálatban. Aztán még a következő hetekben háromszor voltam a Marosnál, őrizni a gátat, a buzgárokat reggel 6-tól este 6-ig, és még kétszer a körtvélyesi Tisza-töltésnél – osztotta meg emlékeit. Azt is felidézte, hogy Vásárhelyre nagyon sok család települt át ideiglenesen, mivel Makón több hétig vészhelyzet volt. 

Emlékszem, a házak kapubejáratára plakátot tűztek a felhívással, hogy ki tud befogadni makói lakosokat. 

A most 74 esztendős, nyugdíjas Simon Sándor a mai napig élénken emlékszik az árvíz elleni küzdelem napjaira. Ehhez most az is hozzájárult, hogy megtalálta az akkori határidőnaplóját, benne rövid, pár szavas feljegyzésekkel. 

Nem volt idő írni, de még gondolkozni sem nagyon – mondta. Megjegyezte: akikkel akkor együtt dolgozott, később, ha találkoztak, mindig emlegették az akkori időket.