- A katasztrofista költészetnek sokféle megnyilatkozása lehet. Egymástól olyan eltérő lírikusokra, mondjuk Petri, Lator László, Kukorelly, vagy Baka István rá lehet húzni a katasztrofista címkét. Ám a te költészetedet inkább az apokaliptikusság jellemzi. A szó görögül kinyilatkoztatást jelent. A vég bejelentését. Csak hogy az idő - a 60-as és a 70-es évek -, melyben elindult s kiteljesedett a költészeted, épp szemben áll az apokaliptika irodalmának általában jellemző indukálójával, nagy társadalmi mozgásokkal, természeti katasztrófákkal. Hiszen nyugalom volt, látszólagos prosperitás...
- Teljesen igaz, amit mondasz Valóban apokaliptikus líra az enyém érti. Mégse mondanám katasztrófistának. Pontosabb az apokaliptika kifejezése, mert egyetemesebb. A katasztrófa egyedi jelenség. Az apokalipszist ugyan kísérik katasztrófák is, de az előbbi inkább folyamat. Tarkovszkijnak a Filmvilágban megjelent interjújában mondott a rendező egy nagyon fontos dolgot, azt tudniillik; hogy az apokalipszis évszázadok óta tart, ráadásul a bibliai recept szerint. Tarkovszkij példának említi az Üröm-csillagot. Tudod, hogy Csernobil mit jelent?
-Nem, nem...
-Azt jelenti, üröm. Ukrán nyelven.De te a versek társadalmi hátteréről kérdeztél. Gyermek és kamasz voltam a 60-as években. Úgy nőttem fel, hogy nem láttam a világ ellenpéldáit, gyakorlatilag máig nem jártam Nyugaton. Fogalmam se volt, hogy létezhet egy másik valóság, ellenben itt azt tapasztaltam, hogy nyugalom és béke van, s hogy a dolgok egy kicsit jobbra válnak. Úgy gondoltam, megvan az esélye annak, hogy az ember önmaga legyen. Mindez azonban a kommunizmushoz fűződő tévhitekkel volt kapcsolatban. Azt hittem, kialakulhat egy olyan igazságos társadalmi rend, amiben az ember egyszerre lehet individuum, s egy kösség egyenértékű tagja. Borzalmas tévhit volt ez, tele csapdákkal, zsákutcákkal, az államvallásba vetett őszinte reménnyel... Az én eszmélő nemzedékem nem tudott a a zug perekről, az embertelen börtönökről, a téesz-szervezés erőszakoságairól, s miközben Rilkét, Thomas Mann-t, Camus-t, Sartre-ot olvasott - mert ezek az írók akkor jelentek meg számunkra először hozzáférhetően -, nos ezek az irodalmak számunkra nem a mi valóságunkat kérdőjelezték meg hanem azt, amiben megszülettek. A Nyugatot. Úgy hittük, a mi általunk megélt világban nem lehet helye például az egzisztencializmusnak. A föleszmélésnek aztán fájdalmas fokozatai voltak. Ha először csalódtunk is a felszínben, még védtük az eszmét. 1968 után a nyugati baloldali mozgalmak befuccsolásával és Csehszlovákia lerohanásával már ezt sem lehetett...
És én, aki egy, hamis internacionalizmus szellemében nőttem fel, ezután váltam vidéki magyarként nemzeti elkötelezettségűvé. Különben nekem épp a legjobb, viszonylagosan a leggazdagabb években ment a legrosszabbul. Ekkoriban voltam a legszegényebb. S amikor lefelé szálló ágba jutott az ország, akkor rendeződtek valamelyest a dolgaim... Szóval a romlás jelei igenis látszottak. Csak az nem látta, aki vak volt, vagy akinek érdeke fűződött ahhoz, hogy ne lássa.
- A tavaly márciusi, Ilia tanár úr által szerkesztett Jelenkorban megjelent Szonett és ellenszonett című verseidben így írsz erről: "A cukor-mázként csillogó ígéret/ csipkék habok és női kellemek / elárasztják az alkonyi eget / de foszlik sebesen mi megigézett // s még sebesebben a nyolcvanas évek / díszletei a dezodorozott / hónalj-üléstermek és elnyomott / bűz amely átitatja még a véget"... Ám úgy gondolom, nemcsak a megcsaló tapasztalati valóság, hanem a te lelki alkatod is determináló volt az apokaliptika érzetben. Vonzódásod az örvényhez, a démonhoz...
- Persze, hiszen az ember csak azt tudja lereagálni amihez valamiféle lelki köze van. Én nem démonikus, inkább a démonokra érzékeny, szorongásos ember vagyok. Szorongásaim növelik démonikussá a belső valóságot irracionálisnak, mert valamikor rendkívül racionálisnak hittem. Még ma is a racionalitásból indulok ki, ezért ragaszkodom verseimben a kötött formákhoz, a nagyon világos szerkezethez, és a mindig értelmezhető, rendszert alkotó metaforákhoz...
- Hiszel?
- Nem, sajnos nem. Nemcsak Istenben, semmiben. Valamikor nagyon fiatalon hittem a közösségi társadalom eszményében. Ám amikor ebben csalódtam, nem találtam meg az utat istenhez. Én nem tudok egy gonosz Istenben hinni!
- Gonosz?? Isten gonosz?!
- Igen, ha van, akkor az. Ámbátor az is meglehet, hogy sátánhívő vagyok, mert számomra világ irracionalitása mégis csak valamiféle transzcendenciát, természetfeletti erőt sejtet. Ugyanakkor ha Isten nincs is, vannak angyalok, akik harcolnak a Sátán ellen. Itt harcolnak bennünk, és a külvilágban is, s egyszer, meglehet, ők fognak győzni. Az életnek számtalan angyali oldala van. Ilyen a barátság, a szerelem, s maga az erotika is. Az "Én, Thészeusz" - a Tiszatájban megjelent elbeszélésről van szó - például arról szól, hogy az erotika is lehet megváltó - angyali - erő.
Délmagyarország - 1990. május 20.
11°C
Hozzászólok! 
