Délmagyar logó

2016. 12. 04. vasárnap - Borbála, Barbara -5°C | 4°C

Aki eladta a Rábát a világnak

Dusza András 19 éven át gondoskodott arról, hogy a cég hírei eljussanak a megfelelő emberekhez, a világhoz.

Tizenkilenc éven át volt a tűzvonalban. A megyeszékhely életét meghatározó gyár, a Rába kommunikációjáért felelős személyként gondoskodott arról, hogy a megfelelő hírek eljussanak a megfelelő emberekhez. Ő volt az, aki jót és kevésbé jót is – szakzsargonnal élve – eladott a világnak. Mindezt emberséggel, kedvesen tette. Dusza Andrással, a Rába kommunikációs vezetőjével nyugdíjba vonulása után beszélgettünk.

– Ma már sok helyen tanítják, de úgy gondolom, te nem az iskolapadban tanultad meg a szakmát. Mielőtt szóvivő, főkommunikátor lettél, a mi újságunknál is megfordultál.

– Öt évig voltam a szombathelyi lapnál szerkesztő, aztán a Kisalföldnél. 1986 óta vagyok a Rábánál, és amikor beléptem, még egyáltalán nem látszottak azok a gondok, melyekkel szembe kellett később néznünk. Azt a rendszert tehát mi változatlannak hittük. Én legalábbis. Akkoriban nagy újdonság volt, hogy egy ipari üzem gondot fordít arra, hogy a külvilággal való kapcsolatát egy olyan emberre bízza, aki mondjuk előtte újságnál, napilapnál dolgozott, és ért az újságírók nyelvén. Nekem a feladatom nyugdíjba vonulásomig az volt, hogy azt a fajta ipari történetet, ami a Rábába zajlik, érthető módon közvetítsem az emberek számára. De ez még csak nem is a kívülállók számára volt nehéz, hanem a saját alkalmazottak számára.

Amikor utoljára kilépett a nagy gyárkapun...

– Hogy élted át azt, amikor a Rába egykori szíve, a főépület a Buda utcánál eltűnt a föld színéről? Ezt először magadnak is meg kellett magyarázni, nem? Utána jöhettek a munkatársak, a gyári lap olvasói, a külvilág?

– Igen, ez így van. Az ember ennyi éven keresztül hozzákötődik egy épülethez vagy akár egy munkahelyhez, és az emberekhez is, és nem tagadom, amikor tudtam, hogy most utoljára jövök ki a nagykapun, hát utána többször meg kellett állnom, megtörölgetni a szememet, mert kijöttek a könnyeim.
De ezt az érzést tudva kellett megmagyarázni az embereknek, hogy a Rába már régóta nem ott termel. Egyébként azt gondolom, nem voltam teljesen sikeres ebben az esetben. Szakmai alapelvem, hogy amikor úgy érezzük, birtokában vagyunk az ismereteknek, azonnal meg kell osztanunk az emberekkel. Javasoltam, hogy jóval korábban kezdjünk hozzá ennek a költözésnek, bontásnak az intenzív kommunikálásához. Tudtuk, nem maradnak meg ezek az épületek, tehát ott látványban drámai változás lesz. Bármennyire is a hetvenes évek óta Győrben a Rába kilencven százaléka a reptéren működött, az embereknek ez volt az az irodaépület, ami, megjegyzem, átélt két világháborút és már az 1913-as metszeten rajta volt, tehát elég jellegzetes épülete Győrnek.

A kommunikációra leselkedő veszélyek

– Meg is viselte az egész várost, hogy eltűnt a Rába. Hosszú hetekbe telt, mire elfogadták, csak az épületeinek egy része lett a földdel egyenlő. Egyébként voltak konfliktusaid a kommunikációval kapcsolatban, azzal, hogy te mit szerettél volna elmondani, vagy azzal, hogy mit szeretett volna a gyárvezetés?

– Persze. De azért voltam, hogy ezek elsimuljanak. A legnagyobb problémája kommunikációs szempontból a cégeknek – nemcsak a Rábának, hanem mindegyiknek – az önazonosság kérdése. Mi a Rába? Mi a feladata? Miért van a világon? Miért csinálja azt, amit csinál? Ezek nagyon egyszerű kérdéseknek tűnnek, de ha megpróbálsz rá válaszolni, akkor egy csomó problémával kerülsz szembe.

– Ezért kell mindig egy jó kommunikációs terv...

– Lehet valamit kitalálni és lehet valamit kommunikálni. Lehet megtervezni kommunikációs programot, szlogeneket, mindent, de ha az adott cég emberei azt nem fogadják el és nem aszerint élnek, cselekszenek, beszélnek, akkor az egész egy zűrzavar lesz. Ezért volt nehéz ez a 19 év, mert ebben az időszakban a Rába folyamatosan változott.

– Sokat vártak el a kommunikációtól? Vagy még inkább sokat reméltek tőle?

– A kommunikációra két nagy veszély leselkedik a cégen belül. Ha alábecsülik a hatását vagy ha túlbecsülik azt. Itt mindjárt elég nehéz körülírni, körülhatárolni azt, hogy mi is a szerepe. Ha túlbecsülik a kommunikációt, akkor azt hiszik, hogy kommunikációval mindent meg lehet oldani, ez egy vakvágány, zsákutca, hiszen kommunikációval csak kommunikációs problémákat lehet megoldani. Ha jól megy a cégnek és minden rendben van, csak éppen rosszul kommunikálunk, azt meg lehet oldani jó kommunikációval. De ha rosszul megy a cégnek, zűrzavaros a cég, a fejekben is sötétség és homály van, vagy csak sokféle elképzelés, azt kommunikációval nem lehet megoldani. A kommunikáció támogató, segítő funkció, nem önálló funkció.
Volt olyan időszak, amikor nem volt mit kommunikálni és akkor ki kellett valamit találni, s valamit a meglévőkből nyilván meg kellett fogalmazni.

Csapat kell már hozzá

– Rábának van egyébként valamilyen kommunikációs alapstratégiát megfogalmazó dokumentuma?

– Természetesen van. Igazság szerint ez is – most már a tervezéshez hasonlóan –, a stratégiai tervek is gördülő tervek. Legutóbb 2000-ben volt egy nagyon nagy váltás a cégnél, aminek a következménye az volt, hogy el kellett dönteni, foglalkozhat-e ennyi mindennel a cég. Amikor azt látta a cég, hogy a külföldi versenytársaik mondjuk csak futóművet gyártanak és nem foglalkoznak kertészkedéssel, könyveléssel, telefonközponttal és különböző szolgáltatásokkal, akkor azt mondtuk, mi is átalakulunk, fokuszálunk egy adott területre.

– Sokáig szinte egyedül vitted a kommunikációt, amíg egyszer csak egy ügynökség be nem került a képbe.

– Ez úgy működik, hogy tulajdonképpen a cég erőforrásokkal dolgozik, kommunikációs csapat volt korábban, huszon-egynéhány fővel, amely az üzemi könyvtártól kezdve a lap-előfizetésen át a belső lapot, külső kommunikációt, tehát mindent csinált. Aztán rájött a cég, hogy ez sok, lehet másként is, így hát csökkent a kommunikációs csapat folyamatosan, mígnem aztán egyszer kiderült, hogy érdemes külső erőforrásokat, magyarul tanácsadót igénybe venni olyan feladatra, amit jobban tud megcsinálni egy tanácsadó. Elsősorban a tőzsdei szereplés hozta ezt az igényt.

– Tart még a Rábával a kapcsolat? Dolgozol még nekik?

– A Rábának most, frissnyugdíjasként nem dolgozom, de nincs kizárva, hogy fogok. Abban maradtunk, hogy ha szükséges, kapok bizonyos feladatokat, amelyekre nincs kapacitás. De van a szakmai életben egyéb olyan dolog, amit szívesen csinálnék.

Könyvírás vagy tanítás a nyugdíjasévekben?

– Folytatnád a könyvírást? A birodalom végnapjairól, a Horváth Ede nevével fémjelzett sikerkorszak végéről írt sikeres volt nagyon.

– Ilyen nagy, hatalmas váltás aztán nem történt több a Rába életében, úgyhogy nem hiszem, hogy erről könyv formájában még szót ejtenék.

– Pedig író ember vagy. És azt szokták mondani, ha valaki nyugdíjba megy, nekiül a következő könyvének.

– Ez lehet, de inkább a tapasztalatokat szeretném valamilyen módon összefoglalni a kommunikációval kapcsolatban. Ám nem csupán írok. Van egy meghívásom egy budapesti céghez, amely nagyon komoly szakmai továbbképzésekből él. Felkértek PR-esettanulmány bemutatására.

– A tapasztalatok, amelyeket szereztél, kincset érhetnek. De mi volt a legfontosabb kommunikációs szabály, amelyhez mindig tartottad magad?

– Nem érdemes szabályokat alkotni, mert azt gondolom, hogy nincs szabály. Nincsenek örök érvényű szabályok. De a tapasztalatokat érdemes felhasználni. Én mindenben a lehető legegyszerűbb megoldást keresem, nem vagyok a kommunikációs hókuszpókuszok híve, tehát amikor tankönyvekből felépítik és azt precízen, mátrixszerűen végrehajtják.

– Úgy tudom, volt idő, amikor a Széchenyi-egyetemen is tanítottad a kommunikációt.

– Szekeres Tamás hívott meg. Nagyon érdekesnek és izgalmasnak találtam a felkérést. Sokan azt hiszik, hogy a kommunikáció csak a kommunikátorok dolga. Pedig már mindenki kommunikál, főleg a vezetők! Szerintem fontos, hogy a fiatal értelmiségiek, akik kikerülnek egy vezető beosztásba, tudják azt, hogy hogyan kell kommunikálni, viselkedni például újságíró jelenlétében.

– Szívesen tanítanál most is?

– Igen. Az embert feldobja, hogy azokat az ismereteket, amit ő tud, továbbadhatja, közben ő maga is tanul ebből.

– Nem mondod, hogy még mindig tanulni akarsz?

– Dehogyisnem. Hisz az egész élet erről szól. Megismerésről. Különben mi a csodának vagyunk a világon?

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A Philips alelnöke a gazdaságért

Munkahelyteremtő és új, magas színvonalú technológiákat meghonosító tevékenységéért a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át augusztus 20-án Hans-Martin Maier, a Philips Components alelnöke, a Philips Kft. több mint egy évtizede Győrött élő és dolgozó ügyvezető igazgatója. Tovább olvasom