Délmagyar logó

2016. 12. 09. péntek - Natália -4°C | 7°C

A helytörténet kubikosa

Tanyainak született, 16 évesen kubikosként kezdte a munkát, majd a MÁV-nál kalauz volt. Beleszagolt az 1950-es évek elején a politikába, hivatásos katonaként műveltséget szerzett, és amikor obsitos lett Licsicsányi István nyugállományú alezredes, hazaköltözött Csongrádra, és beásta magát – a helytörténetbe.
Licsicsányi István szerint a kubikosmúzeumnak helyet kellene találni. Fotó: Bálint Gyula György
Licsicsányi Istvánt meghatotta, hogy a csongrádi múzeum baráti köre 80. születésnapja alkalmából felköszöntötte. A helytörténeti kutatónak az élettörténete is érdekes. Amikor 1925-ben megszületett, anyja és apja a csongrád-kiskunfélegyházi határúton, Kolláth János tanyáján dolgozott. Szabadidejükben napszámba jártak, nyáron arattak. A városszéli Keselyestelepre 1928 őszén költözött be a család. FAKSZ-kölcsönből épített szobakonyhás házban élt a háromgyerekes család, az édesapa kubikosmunkával kereste a kenyeret. István gyerekkorában szívesen faragott, ma is ez a szenvedélye.

Alig 16 éves volt, amikor összedőlt a házuk: a vályog nem szereti a magas talajvizet. Segítség, támogatás 1941-ben nem volt, tehát István vályogot vert egész nyáron, és részt vett a ház újjáépítésében. Aztán, mivel kellett a pénz, kubikosmunkára ment.

– Erős gyerek voltam, hamar egész bért kaptam. Ez két évig tartott. Ezt követte a vasúti szolgálat Nagyváradon. Kocsifékezőként kezdtem, kalauz lettem – emlékezik Licsicsányi István. – A háború aztán hazasodort Csongrádra, feles bérlőként dolgoztam egy tanyán. 1949-ben feleségül vettem a bokrosi Fekete Piroskát, úgy terveztük: tanyát szerzünk, és a földből élünk.

De másként alakult minden, a politikai élet eltérítette, rövid ideig pártmunkás volt, aztán 1951-ben behívták katonának, Bajára került, ahol jelentkezett hivatásosnak. Folytathatta középiskolai tanulmányait, elvégezte a katonai akadémiát, és Orosházára került, műszaki alakulathoz, onnan Szentesre. 55 évesen, 1980-ban került nyugállományba. Hazaköltözött Csongrádra, de nem volt könnyű beilleszkednie a civil életbe. A népi ellenőrzéssel próbálkozott, majd a Hazafias Népfrontnál kapott társadalmi munkát. 1989 óta párton kívüli.

Felnőttként 1976-tól kezdett foglalkozni a fafaragással, csaknem 30 éve, és kb. 500-nál tart. Elkészítette a Csongrád-Feketevár fametszetet, ami a helyi múzeum tulajdonában van. Mielőtt hozzáfogott volna, tizenkét évig kutatta a város régmúltját, s konzultált a nálánál tapasztaltabb helytörténeti kutatókkal, a néhai Dudás Lajossal, Gát Lászlóval, Lőrincz László muzeológussal. A helyi múzeumban található több munkája, olyan borosüvegtartó, melynek négy oldalán a szőlőmunka ábrázolása látható évszakonként. Aztán sok-sok éremfaragás, ékszeres kazetta, nyolc bölcső díszítő faragással, konyha- és parasztbútorok díszítő faragásai.

Keze munkáját dicsérik a működő vízimalom makettjei, a csongrádi hajóhíd makettje, a magyar műszaki katonák által Horvátországban, a Boszna folyó fölé épített híd makettje. Írt arról, hogyan harcoltak Rákóczi hadai Csongrád körzetében, összefoglalta a fahíd történetét 1896-tól, a csongrád-szentesi vashíd históriáját is.

– Talán nem hangzik rosszul: szeretem ezt a várost, s amikor 1882-ben a múzeum névadóját, Tari Lászlót hallgattam, amint a Feketevárról beszélt, úgy éreztem, megérintett a hely története iránti kíváncsiság – mondja Licsicsányi István. – Többen segítettek, befogadtak, és biztattak. Azóta „kubikolom" a múltat fedő homályt, de nem egyedül, vagyunk jó néhányan.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Óriáspaprikával a neten

Hatvankét dekás kaliforniai óriáspaprikájával az interneten is szerepelt a csongrádi Füzesi Ferenc,… Tovább olvasom