Délmagyar logó

2017. 08. 20. vasárnap - István 19°C | 34°C Még több cikk.

A Kárpátok árnyékában

"Mi késtünk el a családi szálak erősítésével? Vagy inkább a politikát okolhatjuk? Ezen már kár bánkódnunk. Inkább örüljünk, hogy fél évszázad után, de bocsánatot kértek a meghurcoltaktól, leszármazottaiktól, mint tette a cseh kormány."
Esélyem sem volt arra, hogy egyhamar megérezzem, valóban oly vidámító élmény-e Munkács belvárosában kóborolni, mint apám meséli. Csak ültem az ágy szélén, elpirultam zavaromban, mert akaratlanul is észrevettem, hogy idősebb Bátyi Zoltán szemét hogyan lepik el a könnyek, amikor a Felvidékről mesél, a Latorca partjáról, egy Szürte nevű, kárpátaljai nagyközségről, ahol belecsöppent ebbe a zavaros világba. És persze sajnálkoztam kisiskolásként, mert tudtam: apám erről a nagy, lustán szétterülő Alföldről minden álmában visszavágyik szülőföldjére, csak éppen a Sztrumkovkára átkeresztelt „Kárpáton-túli" területen, mit a nagy Szovjetunió ölel kebelére, nem lenne szívesen látott vendég.

Persze e bánatáról apám nem szólt otthonunk falain kívül. Mint ahogy a hatvanas, hetvenes években a Dél-Alföldig űzött dunaszerdahelyi, lévai, érsekújvári polgárok is inkább hallgattak a kitelepítésekről. Mintha ők tehetnének arról, hogy a második nagy világégés után megbolondult a politika, tízezreket zavartak el őseik földjéről, hogy aztán egy vagonból kibámulva sirassák el otthagyott házukat, a kertben bóbiskoló diófát. Elgondolkodjanak, mekkora őrület is szükségeltetik ahhoz, hogy magyar Szlovákiából induljon magyar földre új hazát keresni, szlovák meg Magyarországról baktasson a Tátra tövébe, rádöbbenni: az ő gyökerei évszázadok óta mégis csak a magyar ugarhoz kötik.

Családok ezrei szakadtak szét. Nekem, a Kárpátaljáról származó magyarnak is élnek a cseh Prágában és Karlovy Varyban, a morva Brnóban, a szlovák Királyhelmecen, Nagygéresben is rokonaim. Nem oly régen érzem csak úgy, most már igazán megtaláljuk egymást. Mi késtünk el a családi szálak erősítésével? Vagy inkább a politikát okolhatjuk? Ezen már kár bánkódnunk. Inkább örüljünk, hogy fél évszázad után, de bocsánatot kértek a meghurcoltaktól, leszármazottaiktól, mint tette a cseh kormány. Az is melengetheti a lelket, hogy a szovjetek által, világ csúfjára kettévágott, magyarok lakta szlovák–ukrán falut, Nagy és Kisszelmencet immár átjárható határállomás köti össze.
Mert ezekkel az apró lépésekkel egyszer csak eljutunk odáig, hogy örökre elföldeljük az évszázados gyűlölködéseket, és ráébredjünk arra, hogy a Kárpát-medence közös otthonunk.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A hála

"Az egészségügynek segítségre van szüksége. Több száz milliárd forint is kevés lenne ahhoz, hogy… Tovább olvasom