Délmagyar logó

2017. 11. 21. kedd - Olivér 1°C | 8°C Még több cikk.

Az állam én vagyok

"Mindenki megkapta a maga keresztjét. Kellő cinizmussal azt is mondhatnánk, ez a megszorítások és reformok igazságossága: nincs kivétel. A mértékben persze igen, így lettünk a hátunkra kapott csomagok száma és súlya alapján egy púpúak, kétpúpúak, sőt több."
Mindenki megkapta a maga keresztjét. Kellő cinizmussal azt is mondhatnánk, ez a megszorítások és reformok igazságossága: nincs kivétel. A mértékben persze igen, így lettünk a hátunkra kapott csomagok száma és súlya alapján egy púpúak, kétpúpúak, sőt több. Kétség nem fér hozzá, leglátványosabban most a közszférában dolgozók sorolják magukat ez utóbbiak közé, hiszen nem elég hogy őket is sújtják az áremelések, elveszthetik állásukat, munkahelyüket, kedvezményeik is bizonytalanná váltak.

Csakhogy. Látott már ez az ország gazdasági rendszerváltoztatást is a kilencvenes években, amibe százezrek majd' belerokkantak. Gyárakat zártak be, komplett iparágak szűntek meg, velünk élő mumussá vált a munkanélküliség. A közszféra „arca" közben meg se rezzent. Ám ami késik, nem múlik, a közszférát is utolérte a rendszerváltoztatás. És még azt sem lehet mondani, hogy most meg a versenyszférában dolgozók arca marad rezzenéstelen. Igaz, az oktatás meg az egészségügy helyzete minden családot érint valamilyen formában. Azt viszont megnézem, hogy a versenyszférából hányan kapcsolódnak szolidaritásból a február 21-ére meghirdetett közszolgálati figyelmeztető sztrájkhoz, amire a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete megtette a maga ajánlatát.

A közszféra szerencsésebb helyzetben van, mint annak idején a gazdaság, hiszen a benne dolgozók sokkal jobban tudják egyeztetni és képviselni érdekeiket, mint annak idején a szétszórt, piacait vesztett iparágak munkásai. Már csak azért is, mert valamennyiüknek egyetlen tulajdonosa van, a magyar állam. Azaz, értsük már meg végre: mi, valamennyien. És ettől más ennek a leányzónak fekvése.

Meglehet, hogy február 21-én kéz a kézben sztrájkol majd a tanár, az orvos, a vasutas, meg a hivatalnok. Ha helyükbe képzelem magam, meg is tudom érteni őket. Ha az államéba, a tulajdonoséba, vagyis a magaméba, már mélyebb barázdák jelennek meg a homlokomon. Úgy vagyok mint otthon, a családi háztartást is már csak úgy vagyunk képesek egyensúlyban tartani, hogy rendre számba vesszük: mit hagyjunk el, milyen költségeket fogjunk rövidebbre. Nincs is kényelmetlenebb elfoglaltság ennél.

Empátiás készségem leginkább a villamosipari dolgozók demonstrációjánál hagyott cserben. Húszezer dolgozó és negyvenötezer nyugdíjas ragaszkodik ahhoz, hogy továbbra is 63 százalékkal olcsóbban kapja az áramot, mint bárki más. Persze, kapják, csak ne nekem kelljen fizetni! A magánkézben lévő áramszolgáltatók alkalmazottainak pláne. És még azzal adnak nyomatékot követelésüknek, hogy behúzzák az ügyfélszolgálati iroda ajtaját az orrunk előtt. Hogy ma mégis kinyitottak, annak köszönhető, hogy születőben a kompromisszum: a privilégiumok ugyan többnyire még maradnak, de a költségek legalább már megoszlanak az állam és a munkaadók között.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Ötcsillagos

"Az esti villanyoltás után a börtönőr-egyenruhás londíner még kellemetlenkedik kicsit. Mondjuk benéz… Tovább olvasom