Délmagyar logó

2017. 07. 22. szombat - Magdolna 20°C | 34°C Még több cikk.

Együtt érezni

"Hirtelen olyan sötét lett, amit egy látó ember elképzelni sem tud."
Egyre divatosabb mostanság együttérzésre, szolidaritásra nevelni úgy, hogy a vállalkozó kedvűek utcán töltik az éjszakát hajléktalanok társaságában, vagy épp kerekes székben ülve teljesítenek feladatokat. Hogy ez mennyire működik, azt tíz évvel ezelőtt egy látássérült egyetemi évfolyamtársamnak köszönhetően tanultam meg. Hangosan kattogó Braille-írógépe pillanatok alatt magától értetődő része lett az előadásoknak, szemináriumoknak, mint ahogy az is, hogy többen felváltva magnókazettára olvastuk neki a tankönyveket. Amikor a világból szemével mindössze 10 százalékot érzékelő borsodi fiú például a szegedi ifjúsági házba akart eljutni, azt mondtuk neki: ne a rövid, hanem a csuklós trolira szálljon, mert mindig az a 9-es – és még sorolhatnám, mi mindenben volt szüksége segítségre úgy, hogy közben soha egyetlen órát sem mulasztott, és mindig a legjobb eredménnyel vizsgázott.

Ő győzött meg arról, hogy menjünk el vele az Akácos Udvarba Pesten. Színházba hívott, olyan darabra, amelyhez hasonlót sem láttunk korábban. Merthogy egyáltalán nem láttunk semmit. Egy alagsori teremben tartották az egyébként telt házas előadást, amelyre csak jó előre lehetett jegyet foglalni. Lehúzták a redőnyöket, lekapcsolták a fényeket, és hirtelen olyan sötét lett, amit egy látó ember elképzelni sem tud. Az interaktív történet egy görögoszági buszos kirándulásról szólt, mi, „nézők" lettünk az utasok. Ha vacsoráról beszéltek a vak főszereplők, főtt virsli illatát éreztük, amikor meg célba értünk, sós tengeri levegő csapta meg az orrunkat. „Út közben" fahéjas süteményt – átütő illata volt annak is – és dobozos üdítőt osztottak mindannyiunknak – miközben még arról sem volt fogalmunk, melyik irányba nyújtsuk a kezünket érte. Végül fel kellett állnunk, és a terem másik végébe kellett egy csoportba összegyűlnünk a „viharos hullámok" miatt. Ismeretlenül, feszülten fogtuk egymás kezét, támaszkodtunk egymásra, mert a feladatot teljesíteni kellett.

Az egyórás darab legvégén felkapcsolták a fényeket. De csak nekünk.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Zöldfülűek

"A hazai zöldmozgalom is elapadt, mint a Duna a Szigetközben." Tovább olvasom