Szeged - delmagyar.hu

Tisztelt közvélemény,

mérhetetlen keserűséggel tölt el, hogy ennyi év elteltével sem korrektül tájékozódhatnak 2005-ös úgynevezett politikai megnyilvánulásomról, annak valódi tartalmáról, indítékairól és céljáról.

Az igazság pedig az, hogy elhíresült beszédem a gyatrán, következetlenül politizáló SZDSZ küldötteit volt hivatott felrázni. Erről a tényről a széles közvéleményt elfelejtették tájékoztatni.

Csak és kizárólag az ellenzék vezérének címzett – elismerem, vitriolos, éles bírálatát kapták ki a szövegkörnyezetből, irtózatosan csúsztatva himnuszgyalázásként.

A „nemzet imáját", a himnuszt, tehát Kölcsey Ferenc műfaji ajánlású, Hymnus című – a magyar nép zivataros századaiból alcímű költeményének első versszakát és annak Erkel Ferenc által megzenésített feldolgozását, vagyis a Köztársaság, a magyar nemzet Himnuszát, annak betűjét és szellemét én sosem sértettem, gyaláztam meg. Parafrázisom azért született, mert úgy véltem, hogy mélységes fájdalomra, kis magyar abszurdként ez már elkövettetett...

A nagyon nemzeti és nagyon szocialista retorikával elsöprően hódító országos vezér épp Tokajban, tehát topográfiailag a vers harmadik szakaszában is említett helyszínen és annak kapcsán eltévelyedett. Ráadásul aktuálisan kiemelkedő közjogi méltóságának gyakorló ideje alatt, miniszterelnökként. Borzalmasan fájt, mérhetetlen keserűséggel töltött el.

Miképp mérhetetlen keserűséggel töltött el, hogy sem a rendszerváltó SZDSZ, sem a Fidesz – nem önazonos immáron. Öt évvel ezelőtt sem, napjainkban végképp. A Fidesz egyre kevésbé a többpártrendszer híve, sokkal inkább több rendszer híveinek a pártja. Az SZDSZ meg gyakorlatilag nincs. Amikor anno a küldötteknek Shakespeare-t citálva azt mondottam: „...be kell az ajtót zárni...!" – senki sem vihorászott a teremben.

Idézem: „...mert hát, barátaim, mi a Szadesz ma?! Homokhátság, fővárosa lesz Bia ... itt meg játsszátok az ügynök halálát... pedig oly egyszerű és honi – uraságoknál tiszttartó, elvtársaknál tartótiszt... Ennyi. És nem szegénykérdés van, barátaim, hanem gazdagkérdés... Tesókám, hogy lettél te hirtelen ilyen kurva gazdag...?! – Az előbbire árnyalt „csak" a válasz, az utóbbira válasz csak nem érkezik.

Miként egykori Hamlet mondom: „...be kell az ajtót zárni...! – és ez a tanácskozás térítse észre és vissza az SZDSZ-t ahhoz az őseihez, ami volt. Az eredeti alapszabály első bekezdéséhez. Az SZDSZ legyen szociálisan elkötelezett liberális párt. És új fényű nevén szólítsuk úgy, mint egykor, 89-ben. A régi, szép és becsületes nevén." – Itt csak viharos taps volt. Nem volt röhögés. Aztán – nem történt semmi. A saldo mára ismert.

Egész beszédemet amúgy Kölcsey súgta, ihlette. Mint egykori alma materem, a budapesti Kölcsey-gimnázium jeles érettje, vénségemre is kölcseyista maradtam. Őspártonkívüli, a nemzetért élő, elkötelezetten liberális kövület.

Halálosan fölzaklat, hogy „A haza minden előtt" költészetét, paradigmatikus próféciáját sajátos műfordításban gyakorolja ez az egész levitézlett elit. Minden és mindenki elől mindent hazavisznek. Tisztelet a kivételnek. Ezért szólaltam meg csaknem öt évvel ezelőtt is. De mert pusztába kiáltottam, a szavam is puszta szó maradt. Vagy gyarló bulvárhamisítvány. Az eredmény, lásd fentebb és napjainkat – szintén ismert.

Miért is szóltam?! – Mert a honi kultúra egyik decentrumának a végvárában szolgáltam mint várkapitány, és reméltem, súlya lesz a szavamnak.

Ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára... De ki fogja szegényt eltemetni...?

Mert azt gondolom ma is, hogy a színész a nemzet napszámosa, a politikus pedig számos napon a nemzeté. A közjó szolgálatosai, rokon szakmák.
Direktorként azonban száműztem a politikát a Házból. Szobámban sem engedtem sem ellenzéki, sem kormányoldali aktuálpolitizálást. – Ami pedig alkalmi le- vagy felzsidózásomat illeti, bár megszokhatatlan – megszoktam.

Hétfőtől péntekig magyar vándorszínész vagyok. Szombaton zsidó. Sabesz biboldó. Vasárnap meg kialszom az egészet.

Ami pedig a himnuszt illeti, halvány vigyázzba állok. Az appelplatzon is úgy fogok. – Ami pedig Csóka urat illeti... szerencsénk volt egymáshoz. A Jóisten lefogta a kezemet. Ami pedig a nekem ígért kést, tőrt vagy puskagolyót illeti – nincsenek illúzióim. Megtalál. Címem ismert. A Jóisten meg lefogja a szememet. Szegeden.

Székhelyi József