Délmagyar logó

2016. 12. 09. péntek - Natália -4°C | 7°C

Ubul barátom és a síelés

Az alábbi történetből kiderül, Ubul barátom számára nem minden sízés, ami csúszik, viszont minden csúszik, ami sízés.
Barátom, Ubul életét lassan négy évtizede a gömbölyded formák világa vonzza. Kilencévesen kezdett el futballozni még a szegedi Textil-pályán. Kamaszéveiben már nem csak a labda érdekelte – ekkor rátalált a női nemre, annak minden domborulatára is. Sportpályafutása gigászi magasságokba emelkedett, hiszen játszott a megyeháromtól a megyenégyig. Feljutó csapatban viszont csak akkor szerepelt, ha nem volt elég nevező, és a két osztályt összevonták.

Léc, bot, bakancs

A harmadik iksz felé közeledve aztán megismerkedett egy olyan sportággal, amelyről igen keveset tudott: a síeléssel. Addig azt hitte, a síparadicsom téli gyümölcs. Ám ekkor rádöbbent, a lécek nem arra valók, hogy otthon a kabátot tartsa rajtuk, a botok nem arra, hogy felszúrja rájuk a Széchenyi téren az elhagyott papírgalacsinokat, a bakancs pedig nem arra, hogy gyermekének a Mikulás-ajándékot eldugja benne.

Ubul tehát rájött, a labdán kívül is van világ. Fehér, hideg, magas, hegy, felvonó, síbérlet – memorizálta az új szavakat. Eljött az első utazás Ausztriába, Murauba. Ám sok élménye nem maradt: az első nap után feladta. Kormány nélkül kanyarodni? Bottal egyensúlyozni? És miért ragad bele a bakancs a lécbe? Élményei nagyjából ezekben a megválaszolatlan kérdésekben ki is fulladtak.

Becsületére legyen mondva, Ubul másodszor is nekifutott. Ekkor már bátrabb volt, sőt az egy hetet nagyjából végigsíelte. Versenyt űzött abból, vajon melyik nap mennyi esést regisztrálhat. Huszonnégyről indult, és ezt sikerült leküzdenie napi hétre.

Ubul gyakran síel. De ő nem Ubul. Fotó: MTI
Ubul gyakran síel. De ő nem Ubul.
Fotó: MTI

Rossz felvonó

Az első emlékezetes esése akkor történt, amikor egy reggel rossz felvonóba ült. Persze ezt csak később vette észre. Akkor, amikor a pályaszakasz felénél az iskolázás közepette elfáradt, és megállt. Körbenézett lihegve, és a neki kitartóan segítő kedvesének szegezte a kérdést: – Milyen színű pálya ez? A válasz késett. Ubul nem értette, miért. Aztán megértette, mert megtudta: éhgyomorra egy fekete pályára tévedt. Addig sem Alberto Tomba módjára tekergette, dobálta a léceket, onnantól kezdve viszont mindent elfelejtett, és csak egyfajta lesiklás létezett: a gatyafékes.

Napi szlogenek

A második sztori már gyakorlottabb sízőként érte. Bátrabb is volt, ügyesebb is, de még kezdő. Mindez nem zavarta abban, hogy napi szlogenek találjon ki. Ilyen volt az Ess, hogy büszke lehess!, a Gyáva, aki fékez, vagy az Éljen a haza, légy ma laza! A feketét – meg a hegyet is – kerülte, a piros szín viszont nem a tiltást jelentette számára. Rendszeresen lesiklott ilyen pályákon. Aztán egyszer besokallt. Túl volt a napi tizenkettedik esésen, amikor lecsatolta és vállára dobta a léceket, majd a mellette száguldozók legnagyobb gyönyörűségére gyalog elindult lefelé. Ott, ahol negyvenöt foknál is nagyobb a lejtő szöge. Két méter után elcsúszott, a lécek leestek, önálló életre keltek, Ubul pedig a már ismert gatyafékes megoldással haladt a célja felé. Megérkezvén egy bokor tövére, nagy levegőt vett, megkereste a léceit, és újból nekivágott – megint gyalog. A dolog megismétlődött: esés, léc el, gatya kopik, bokor megállít. Hogy mi történt vele, nem tudom, de erőt vett magán, felcsatolt, és iskolázottan lesiklott a többiekhez. Ubul azóta is szeret síelni.

Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét, hogy a fenti írás nem a képzelet szüleménye, annak szereplői igenis valós személyek.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Neve(zete)s edzőkérdés

Az információt legalább két forrásból ellenőrizni kell – tartja az újságírók alapszabálya.… Tovább olvasom