Délmagyar logó

2017. 12. 18. hétfő - Auguszta -4°C | 3°C Még több cikk.

Operamúzeum melománoknak

Szeged - Ha szeretnénk valakivel megszerettetni az operát, ne a szegedi társulat historikus Simon Boccanegrájával kezdjük az ismerkedést. Ez a produkció inkább nosztalgiázó melománoknak való, nem azoknak, akik ettől a műfajtól is valami izgalmas, friss, mai színházi élményt remélnek.
A közreműködők által sem túl komolyan vett néhány diákbérleti előadás alapján a nyolcvanas évek elején, gimnazistaként avítt, nevetséges műfajnak gondoltam az operát. Az elriasztó kezdet után a lemezeknek köszönhettem, hogy a zene felől mégis visszataláltam hozzá. A régi emlékek jutottak eszembe a Szegedi Nemzeti Színház Verdi-bicentenáriumra színpadra állított Simon Boccanegráját nézve. Tiszteletre méltó, hogy megemlékeznek a zeneszerzőről, bár szerintem egy 1881-es produkciót rekonstruálni 2013-ban nem sokkal ötletesebb vállalkozás, mintha valaki újrafestett Munkácsy-képekből rendezne ma kiállítást, hogy megmutassa, milyenek is voltak az eredeti színek, fények... Úgy tűnik azonban, a historikus előadás bejön a nézők többségének, még a XXI. századi operajátszás új útjait kereső Armel-fesztivál helyi civil zsűrijének díját is elnyerte, így véleményemmel bizonyára a törpe minoritáshoz tartozom.

Vasile Chisiu Boccanegra és Miksch Adrienn Amelia szerepében a nagyszínház színpadán. Fotó: Frank Yvette
Vasile Chisiu Boccanegra és Miksch Adrienn Amelia szerepében a nagyszínház színpadán. Fotó: Frank Yvette

A korabeli rajzok, dokumentumok alapján a díszletet és a jelmezeket létrehozó Molnár Zsuzsát és a kivitelezőket – többek között a besegítő tápéi Scabello profi csapatát – dicséret illeti, mert szépen megfestették a genovai tengerpartot, tapsot kapott a fesztiválközönségtől a tanácsterem színpadképe is. A kosztümök is mutatósak, mívesek. Lehet tradicionális produkciót is érvényesen kiállítani, a szomszéd mozi Met-közvetítésein elég sok jó példát lehet erre is látni. Ezzel a Boccanegrával az a legnagyobb baj, hogy hiányzik belőle az éles szemű és biztos ízlésű rendező. Nincsenek igazán kitalálva a figurák, nincs határozott színészvezetés sem, esetlegesek a szituációk, amatőr iskolai színpad színvonalán mozgatják, ütköztetik az egyébként remekül éneklő kórust. Hosszan lehetne sorolni a színpadi katasztrófákat. A prológusban úgy beleng a Fiesco-palota festett fala, mintha földrengés lenne, izgulhat a néző azért is, hogy le ne szakadjon az erkély. A dózse szobájának ajtókilincse kiesett a pénteki premieren, lehetett szorítani a ki-be járkáló énekeseknek, hogyan tudják megoldani az abszurd helyzetet. A záróképben a kikötőben ringatózó hajók idétlen mozgása vonja el a figyelmet.

Az áradó Verdi-melódiák persze minden akadályt legyőznek, a fesztiválon azért aratott hatalmas sikert az előadás, mert zeneileg igényes, kidolgozott, perfekt produkciót kapott a közönség. A nemzetközi rangú Verdi-specialista Pál Tamás ihletetten, magával ragadó szenvedéllyel dirigált, a szimfonikus zenekar a legjobb formáját hozva muzikálisan, karakteresen játszott, a zenei minőséggel sikerült méltón megidézni a komponista szellemét és az operajátszás hőskorát. A premieren Gyüdi Sándor vezényletével visszavett kicsit intenzitásából a zenekar, már nem is volt olyan átütő erejű a produkció.

A címszerepet mindkét általam látott előadáson Vasile Chisiu énekelte – szegedi váltótársa, Kelemen Zoltán csak a negyedik alkalommal, vasárnap este mutatkozott be. A kitűnő román baritonista magabiztosan, árnyaltan, magas hőfokon szólaltatta meg Boccanegra békeszózat-monológját, majd Ameliával közös duettjét is, talán a szerepformáláshoz kellett volna neki több iránymutatás.

A fesztivál-előadás legnagyobb sikerét Miksch Adrienn aratta az Amelia Grimaldinak hitt Maria Boccanegra szerepében. A szép fényű és diadalmas erejű hanggal rendelkező szoprán elbűvölte a közönséget már az I. felvonásban az áriával és mindkét duettjével. Váltótársa, a pénteki premieren két év után visszatérő Kónya Krisztina azzal lepett meg, hogy még szebbé, tömörebbé, érettebbé vált a hangja, magabiztosan, poétikusan énekelt. Kevésbé volt meggyőző a Fiescóként először bemutatkozó olasz basszus, Stefano Olcese, akit mintha sokkolt volna az élő közvetítés, bizonytalankodott, nem is mindig énekelt tisztán. Altorjay Tamás Fiesco-alakítása összességében meggyőzőbbnek, érettebbnek, hitelesebbnek tűnt.

Leginkább az intrikus Paolóként remeklő Réti Attila mutatta meg, hogyan kellene igazi zenés színházat csinálni, azaz nemcsak jól énekelni, hanem hús-vér figurát is teremteni. László Boldizsár egyre jobban elsajátítja a hagyományos olasz operai stílust, Gabriele Adorno szólamát is meggyőzően, nagy vehemenciával énekelte. Ugyanebben a szerepben a premieren Boncsér Gergely maga is meglepődött, hogy ő kapta az első tapsot a II. felvonásbeli áriája után. A fiatal tenoristát színpadi megjelenése, egyre kiforrottabbá váló hangja hamarosan nagyobb szerepekre is predesztinálhatja.

Olvasóink írták

  • 3. mazsolaszolo 2013. október 22. 17:26
    „1. "A historikus rendezésnek egyébként van létjogosultsága, világszerte a reneszánszát éli, és a kezdő operalátogatónak is könnyebben emészthető, mint az erőltetetten modern (vagy posztmodern) rendezések, amelyek sokkal inkább elriaszthatják a nézőket a műfajtól. "

    Abszolúte igazat adok neked. Műanyag székkel, laptoppal és bőrdzsekiben ne játsszunk már HITELESEN el egy Don Giovanni-t, sem Anyegint, sem más egyebet. Jómagam nagyon nagy zene- és színházszerető ember vagyok, vagyok, de be sem teszem a lábam olyan helyre, ahol nem klasszikus rendezésben megy egy darab.

    Az anakronizmus által egy mű nem lesz divatos, csak zavaros. Ha apró, nem lényegi darabokat variálnak a műben, és ha az a fő mondanivalót nem zavarja, a szimbológiát megtartja, akkor oké. De azért a klasszikus csak legyen klasszikus.
    Van rá igény, még ha néhány megveszekedetten posztmodern azt is képzeli, hogy nincs.

    A Simon Boccanegra nehéz darab. Kezdő operarajongóknak riasztó lehet. Viszont, ha arra gondolok, hogy életem első operáját - Mozart Varázsfuvolá-ját - 13 évesen láttam, és az egy életre eljegyzett az operával, akkor talán másnak is lehet ilyen élménye a Simon B-tól, mert a Varázsfuvola sem egyszerű - csak a felszínen.”
  • 2. .suhym. 2013. október 22. 07:42
    „Miután nem szeretem az erőltetett modern rendezést, kíváncsian várom az előadást, ami november elején szerepel a bérletemben.

    1. theseus 2013.10.21. 17:57
    Egyetértek veled.”
  • 1. theseus 2013. október 21. 17:57
    „Ha valaki még sohasem látott-hallott operát, akkor lehet, hogy nem feltétlen ezzel a művel kell kezdenie a műfajjal való ismerkedést, hanem például a Carmennel. Ha viszont szeretne egy jó Verdi-operát, jó előadásban látni-hallani, akkor nyugodtan megnézheti bárki ezt a szegedi produkciót. A historikus rendezésnek egyébként van létjogosultsága, világszerte a reneszánszát éli, és a kezdő operalátogatónak is könnyebben emészthető, mint az erőltetetten modern (vagy posztmodern) rendezések, amelyek sokkal inkább elriaszthatják a nézőket a műfajtól. A diákkori nosztalgiázáson kívül talán érdemes lett volna kitérni a mű helyére Verdi életművében, vagy a téma aktualitására - akár Verdi korában, akár most.”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Üllés a legtöbbet olvasó megyei település

105 könyvet olvasott el a csongrádi Erdélyi Hédi az elmúlt fél évben. Tovább olvasom