Délmagyar logó

2016. 07. 01. péntek - Tihamér, Annamária 21°C | 31°C

Romatelepről jutott az SZTE doktori képzésébe

Romatelepről jutott az SZTE doktori képzésébe
- Nem kapsz repetát, mert kifehéredsz - ilyen mondatokkal is találkozott életében, mégsem bán semmit. Kocsis Krisztián egy pécsi romatelepen kezdte, volt állami gondozott, most biológus-agykutatóként doktori programban tanul és dolgozik a szegedi egyetemen. Azt mondja, története nemcsak az övé, hanem szüleié, nevelőszüleié, barátaié, az egész környezeté, amiben felnőtt.
Névjegy

Kocsis Krisztán 1987-ben született Pécsen. Állami gondozásból került nevelőszülőkhöz, előbb Kápolnásnyéken, majd Pannonhalmán járt iskolába, itt érettségizett a Bencés Gimnáziumban. Érettségi után egy évig Németországban tanult ösztöndíjjal.
– Mennyire beszélhetünk kendőzetlenül a történetedről? Hogyan jut el valaki az állami gondozástól az agykutatásig?
– Beszélhetünk nyíltan, máshogy nincs értelme. Egy csecsemőotthonban kezdtem a pályafutásom, összesen hat helyen nőttem fel, volt ebben putri, állami gondozás és nevelőszülők is. Nem kálváriaként gondolok a történetemre, utólag visszagondolva nem sajnálok semmit. Előbb tanultam meg kábelt olvasztani és fát lopni mezítláb a hóban, mint átölelni valakit, és azt mondani, hogy „szeretlek". Ez is hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon bennem az igény arra, hogy ne legyek utolsó semmiben.

Lopni tanítottak meg leghamarabb

– Erről muszáj beszélni. Hány éves voltál ekkor? Hogyan keveredtél lopási ügyekbe?
– Kettő-három évesen. Az ember ilyen idősen még alig fog fel valamit. Nagyon egyszerű sémával működik, elküldtek a boltba hagymáért. Pénzt nem adtak, azt mondták, legyek ügyes. Nem sikerült, hagyma nélkül mentem haza, megvertek. Legközelebb ismét nem sikerült, megint bántottak. Mint ahogyan a pavlovi reflex működik, összekapcsoltam magamban: ha hozok hagymát, az jó, ha nem, az rossz. Ezért egy idő után megtanultam, mert minden napot túl akartam élni. Sikerült, megveregették a vállam. Hirtelen azt éreztem, hogy a nagy semmihez képest elkezdtem számítani, tartozni valahova. Ugyanígy működik a kábel- és falopásnál. Így szocializálódtam, ez volt az első közeg, ahol tanítottak, ekkor kezdtem felfogni, hogy egyáltalán létezem.
Kocsis Krisztián: a kábellopástól is vezet út az agykutatásig. Fotó: Frank Yvette  - GALÉRIA
– De mégsem lettél bűnöző. Mi történt veled?
– Az volt a kulcsmomentum, amikor kiemeltek ebből a közegből. Hatéves lehettem, amikor jött egy férfi, és elvitt a putriból Budapestre, egy lakásba. Hideg volt, tüzet gyújtottam – mint a putriban –, így egy nap után a gyivibe, a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetbe kerültem. Utóbb kiderült, a férfi az apám volt. A gyiviben tipikus poroszos nevelést kaptunk, a hely nem épp a tehetséggondozásról szól. Itt ismertem meg a nevelőszüleimet, akik fehér bőrű kislányt szerettek volna, helyette lettem én, egy fekete cigányfiú. Elvittek magukkal Kápolnásnyékre, ahol óvodába és iskolába jártam. Komolyan gondolom, hogy a történetem nem csak az enyém, nem az én érdemem, hogy ide jutottam. Szüleimé, barátaimé, a környezetemé. Azok döntéseiből állok, akik úgy gondolták, hogy valami jót tesznek értem. Apukám azt mondta, ha nem itt lennék, akkor egy nagyon jó eszű bűnöző lennék. Valószínűleg igaza van, ki-be járkálnék a börtönből.

– Gondolom, jó tanuló voltál.
– Óvodásként nem tudtam, hogy mi az a kör, vagy hogy egy alma meg egy alma az kettő. Onnan kisegítő iskolába szerettek volna küldeni, de a szüleim elvittek pszichológushoz, aki megállapította, hogy elviekben nem vagyok szellemileg visszamaradott. A kápolnásnyéki általános iskolában sok butaságot csináltunk, tanulni nem szerettem, csak tudni, de az motivált, hogy ne legyek utolsó. Zenéltem is, furulyáztam, klarinétoztam, zongoráztam. A vérem megvolt hozzá, mondjuk úgy: „volt bennem egy-két vonóval", tetszik ez a hasonlat. Felvételizhettem konzervatóriumba, végül a bencés gimnáziumba kerültem Pannonhalmára. Szerencsém volt, a felvételin a kreatív gondolkodást nézték, nem azt, hogy mennyit tudok. Itt éreztem először motivációt arra, hogy elérjek valamit az életemben. Segített ebben a sport is, kenuztam. Első atyai jó barátom, az edzőm, Ligeti Laci bácsi vaskalapos, kemény ember volt, sokszor helyre tett, 15 évesen országos bajnoki címig hajszolt. A sportban is az motivált, hogy mindig utolérjem a ranglétrán előttem állót, de egyszer csak elfogytak előlem. A biológia érdekelt a leginkább, Szegedre kerültem biológus szakra 2008-ban. Az egyetemen summa cum laude végeztem. Azt vallom, hogy az egyetem nem nehéz, csak meg kell találni a tanulás leggyorsabb és leghatékonyabb módját.

 Agyvérzéses betegeken segítene

– Négy éve tagja vagy egy neves egyetemi kutatócsoportnak. Mivel foglalkozol?
– A szegedi egyetem képalkotó diagnosztikai kutatócsoportjában – hivatalos nevén Neurológiai Klinika Neuroimaging Kutatócsoport – idegtudománnyal foglalkozunk, agyat kutatunk kollégáimmal. Doktori iskolában tanulok. Dr. Kincses Zsigmond Tamás vezetésével képalkotó diagnosztikával, CT-vel foglalkoztam. Matematikai módszerekkel próbáltuk megmondani, hogy egy adott agyi elváltozás miként alakulhat. Ezután humán elektrofiziológiára váltottam, az agy elektromos tevékenységét mérjük és befolyásoljuk. EEG-vel és mágneses ingerléssel is foglalkozunk. Itt a kognitív idegtudományba is belekóstoltam. A rehabilitiációs lehetőségek is érdekelnek, az például, hogy miként lehet stroke-os betegeknél javítani a finommozgásokat. Az agyi mintázat és hálózati rendszer érdekel leginkább. Igaz, ismét a létra legalján vagyok, de ez másfajta létra, mint gyerekkoromban. A szüleim belém nevelték, hogy nekem mindig többet kell csinálni a többieknél, mert különben nem fogadnak el. Ezzel alátámasztják a származásom mibenlétét, de közben le is tagadtatják velem. Mert hasonultatni akarnak, de azt is kifejezik, hogy nem vagy olyan, mint más. Furcsán hangzik, de működik. Azt hozta magával, hogy bírom és szeretem a gyűrődést.
Kocsis Krisztián: a kábellopástól is vezet út az agykutatásig. Fotó: Frank Yvette  - GALÉRIA
– Mi kell ahhoz szerinted, hogy egy hátrányos helyzetű roma fiatal kitörjön a saját közegéből?
– Mindent meg kell tenni azért, hogy ne nézzenek levegőnek, de nem mindegy, később milyen árat kell fizetni. Nekem az elveszni nem akarás segített. Előre akartam jutni. Természetesen fontos a pozitív minta és a nyugodt családi háttér is, de mindenkinek magának kell rábukkannia arra, mi motiválja. Ha a cigányság problémáit nézem, akkor mindig az jut eszembe először, hogy a gyerekeket sajnos nem lehet elvenni a szülőktől. Ha tényleg meg akarjuk oldani a cigánykérdést, akkor nyesni kell a generációk között, meg kell szakítani a rossz irányokat, mert a negatív mintát mindenki a családból viszi. Én sem magamtól tanultam meg lopni, belém verték.

– Ez igaz, de az elmúlt évszázadokban úgy alakult, hogy ha valakinek baja van az életével, akkor a romákon bármikor levezetheti a feszültséget. Ha mással nem – a kollektív utálattal.
– Igen, de a cigányság sokat is tett ezért az utálatért.

– Ezzel is foglalkozni kell, ha jól gondolom. Ezért emlegetik sokan a kétirányú kommunikáció fontosságát, tehát ne csak a romák a romákkal, hanem a romák a nem romákkal is beszéljenek?
– Ez a beszélgetés is példa arra, hogy kis idővel és energiával is sok eredményt lehet elérni. Mindennek az alapja lehet a véletlen, de ha nem ülnénk le egymás mellé, nem történne semmi. Fontos a párbeszéd, mert segíthet abban, hogy legalább apró pozitív elmozdulást indukáljon a többségi társadalomban.
 Kényelmetlenül éreztem magam, amíg nem segítettem

– A Szegedi Keresztény Roma Szakkollégiumban is megfordulsz. Mikor érezted azt, hogy szeretnél másokon segíteni?
– Évek óta kényelmetlenül éreztem magam, aztán 2013-ban csatlakoztam a Czinka Panna vidékfejlesztő roma fiatalok ösztöndíjasainak csoportjához. Jó barátom lett Eperjesi Tamás, akit a magyar vidékfejlesztés egyik legjobb szakemberének tartok. Rengeteget beszélgettünk, és egyszer csak bevillant, hogy én is tudok tenni valamit. Rájöttem, hogy akkor a kényelmetlen, rossz érzés is megszűnik. A tékozló fiú is ismeri a határait, előbb-utóbb hazamegy, és jó gyerek lesz. Valahogy így vagyok a Keresztény Roma Szakkollégiummal. Szeretnénk kiépíteni egy olyan hálózatot, ami segít kibontakoztatni a cigány fiatalokat. Nem szeretem a tehetséggondozás szót, mert itt sok esetben egyelőre csak arról beszélhetünk, hogy egy fiatal jusson el egyáltalán középiskolába. Ha egyet is sikerül eljuttatni, akkor az már jó. Ha létrejön egy közösség, akkor mind több és több hátrányos helyzetű roma fiatalt lehet segíteni. Helybeli mintázatra van szükség. Ha egy ilyen bázis egyszer felnő, akkor ők képesek lehetnek megváltoztatni a rossz beidegződéseket. A romák és nem romák közötti párbeszédre, közösségek találkozására is gondolok.

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Átadták a megyei Príma-díjakat

Átadták a megyei Príma-díjakat
Ma este tizedik alkalommal adta át a Vállalkozók Országos Szövetsége (VOSZ) a Csongrád megyei… Tovább olvasom