Szeged - delmagyar.hu

Schmidt Andrea rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amely mindig megkülönbözteti a fotóst, fotográfust, fotóművészt - ahogy tetszik - a legjobb fotóriportertől is. Portréi élnek, helyzetei jelentést sugallnak, akár szépek, akár nem. Nemcsak díszítőelemek, hanem kiragadottak, elmesélnivalók, olyan mozzanatok, amelyeket érdemes keretbe foglalni. Mesélni tud, belülről megélve, elbeszélni, kiemelni a történetet a tények szilánkjai közül, és ahogyan a legjobb mesélőknek saját hangjuk van, ő is saját hangon mesél.

Schmidt Andrea fotóiból

Schmidt Andrea: Csíksomlyói kereszt

Kétségkívül, a jól elkapott médiaeseményeknek is van lendülete, a sztori ott van minden sajtófotóban, amelyet jó helyen kattintottak el. De ez a sztori sokszor a szerkesztők leegyszerűsítő nyelvén beszél, azt a képolvasót veszi célba, akinek látását a médiafogyasztás alakította ki. Ezen a ponton Schmidt Andrea fotói olykor kiáltóan különböznek a szokásostól.

A fotográfiának is megvan a maga sztereotip sajtónyelve, amelyet, ha szavakból álló beszéd lenne, soha egyetlen kocsmában vagy reggelizőasztalnál sem használnának. Mert azt a nyelvet sokkal nehezebb kifejezővé tenni egy fotón, amit a hétköznapi közösségek embere tényleg használ, amihez érzelmek, árnyalatok tartoznak. Valahol itt bújik meg a Schmidt Andrea képessége. Talán csak annyi, hogy nem szereti a kommunikációs laborokban kigondolt üzeneteket átvenni. Talán az is, hogy mélyebbről lélegzik, a tartósat, a hagyományt erősebben érzékeli, mint a felszínt. Talán az is, hogy a hit és az identitás biztos horgonyt jelent számára.

Az ő fotóin mindez sokkal kevésbé vonalas, mint így összefoglalva. A sport és a humor jól megvan a legnagyobb jelképekkel egy kiállításon. Portréi élők, közeliek, egyik másik már önmagában egy mélyinterjú. Életképei megértők, emberszeretők, még a tájképeiben is háttérben marad a dekoráció, a látványosság, és mint valami sugalmazás, úgy jön belőlük az elfogadás, a természetes-emberi és a iránti vágyódás.