Szeged - delmagyar.hu

– Nem sportoló, utazó vagyok, harminc éve járom a világot – pontosította kérdésünket a 47 éves orosházi Lénárt Ferenc, akit az ismerősei Lénának szólítanak. – Stoppolással kezdődött a nagy utazás. Hogy legyen pénzem, személyi kölcsönt vettem fel, és eladtam a bakelitlemez-gyűjteményemet, hazatérve pedig apránként visszavásároltam. Amikor letűnt a hippikorszak és egyre kevesebb sofőr vett fel, kerestem hozzá közel álló közlekedési módot, így jött a kerékpár. Ha repülővel mennék vagy kocsival, semmiféle élmény nem érne útközben, nem látnék semmit, nem érintkeznék emberekkel. A bicajozásban az a lényeg, hogy ha akarok, akár tízméterenként megállhatok, fotózok, filmezek és rá vagyok utalva az emberekre. Két utazás között feldolgozom az előző élményeit, könyvet írok, gatyába rázom a fotókat, filmet, és felkészülök a következőre.

Lénárt Ferenc egy hindu templom papjaival Indiában, a semmi közepén.

Maréknyi föld a magyarságkutatónak

Egy évbe telt az idei indiai kaland előtt, hogy Léna megszerezze az összes vízumot. Az interneten keresett magának útitársat, az 57 éves dunaújvárosi Matulai Györggyel vágtak neki a hosszú útnak. Miért éppen Dardzsiling? Mert a „világbiciklis" mindig kitűz maga elé egy célt, hogy értelme legyen végigcsinálni. Az indiai városban halt meg Kőrösi Csoma Sándor, akit Léna misztikus figurának és példaképnek tart, nemcsak a munkássága miatt, hanem azért is, ahogyan eljutott Indiába. Hiszen a magyarságkutatónak is pusztán a saját ereje állt rendelkezésére. A kései utód vitt egy marék földet Orosházáról, útközben betért a romániai Csoma Kőrösre, ahol Kőrösi Csoma született, egy másik marék földért, azt tette le a sírjára.

Géppisztoly a hasra

Lénáék a 8500 kilométert 97 nap alatt tették meg. Battonyánál lépték át a magyar határt, majd Románia, Bulgária, Törökország, Irán, Pakisztán következett, végül India és Nepál. – Bulgária olyan, mint Magyarország az ötvenes években. Fantomfalvakon hajtottunk keresztül, az emberek üres tekintettel ülnek a kocsmában – idézi fel az út elejét.

Életveszélyben Az angolul jól beszélő, eredeti szakmája szerint olajbányász Lénárt Ferenc élete legnagyobb veszélyébe az öt évvel ezelőtti európai útján került. 22 országot érintett a több mint 30 ezer kilométeres túrán. Litvániában két férfi kifosztotta, egy szál alsónadrágban alig tudott hazajutni. Időben a leghosszabb útját három éve tette meg; 125 nap alatt tekerte le az akkori társával a majdnem 14 ezer kilométert. A Magyar Olimpiai Bizottság hivatalos zászlaját vitte ki a magyar sportolóknak a pekingi olimpiára.

– A bolgár–török határon olyan háromnapos hóesést kaptunk, hogy az útlevelemet nem tudtam elővenni, annyira elgémberedtek az ujjaim. Utána az eső esett másfél hétig, a levegő meg nem ment 2–3 fok fölé, szétfagytunk, azt hittem, a napot se látjuk többet. Törökország viszont igazi meglepetés volt; jók az utak, rendesek az emberek, mindenki segített, világbajnok ország. Iránban katonai diktatúra van, ott egy géppisztolyos katona nekiszegezte a hasamnak a fegyverét, és elvette a napszemüvegemet. Nem az ára miatt volt fontos, hanem azért, mert a sivatagban anélkül kiégeti a nap az ember szemét. Azt is nehéz megszokni, hogy bárhol megálltunk Iránban és Indiában, szorosan körbeálltak az emberek, megnéztek, tapogattak, fogdosták a biciklit. Egy idő után őrjítő tud lenni.

Rock and roll, de nem vagyunk halhatatlanok

Pakisztánról mindenki lebeszélte a kalandozó magyarokat. Itthon a nagykövet alá akarta íratni velük, hogy csak saját felelősségükre lépnek be az országba, mert olyan törzsi háborúk dúlnak, hogy egy pillanat alatt eltűnhetnek. Vadásznak kint a külföldiekre, hogy váltságdíjat követelhessenek értük. Ráadásul akkoriban csaptak le az amerikaiak Oszama bin Ladenre, őrült volt a helyzet. Léna hiába próbálta, Gyurit nem sikerült lebeszélni Pakisztánról, mondván: legyen rock and roll, de ne felejtsük el, hogy nem vagyunk halhatatlanok. Elég, ha elveszik a pénzed vagy az útleveled, meghaltál. India viselte meg az eddigi útjai során legjobban a világbiciklistát.

Út menti bivalyhúsárus Nepálban.

Egy lábbal a Himalájában

– Az első nap élveztem, hogy összevissza sétálnak a marhák és a disznók, de utána már csak a koszt, a járványveszélyt láttam. Fényképeztem gyerekmunkásokat, amint 10 éves kislány csákányozott az út szélén, a másik gyártotta a téglát. Végigbicikliztük Közép-India alföldjét, az utak kiválóak, csak az a 40–45 fok ne lenne mindennap, támadtak a moszkitók. Ráadásul nem tudtunk mit enni. Ami volt, az annyira csípett, hogy szétégette a gyomrot. Az út menti szutykos kifőzdék tetvesen vakarózó árusainál nem mertünk enni – festi le a körülményeket.

– Lefogytam, már az izmaimat bontotta le a szervezetem, és tele voltam elfertőződött sebekkel. Az is nehezítette a dolgunkat, hogy a városok között nincs átmenet, olyan sokan laknak Indiában. Biciklivel alig tudtunk haladni, annyi a teherautó meg a riksa, egyvégtében dudálnak. A Himalájában már csak egy lábbal tekertem, olyan fájdalmaim voltak napokig, mire találtunk egy orvost, aki szintén nem ismerte a higiéniát. 5–600 kilométert tettünk meg a hegyekben, legmagasabban 2488 méteren jártunk, de az őserdő párája szinte kibírhatatlan, fullasztó.

Az úti célnál, Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírjánál.

Leszakadt a hegy

– Nepált egy határ és egy világ választja el Indiától. Katmandu zseniális, tiszta ’68; hatalmas nagy zsibvásár az egész város tonnányi ékszerrel, színes ruhákkal. Ott is laknak mindenütt, de kulturált ország – mesél az ázsiai rockos élményéről. Visszatérve Indiába kínkeservesen elérték úti céljukat. – Dardzsilingben bekaptuk a monszunt, ami ugyan meleg eső, de nem látni tíz centire sem, a párától meg nem kapsz levegőt. Ráadásul leszakadt előttünk a hegy. Végül egy terepjáró mentett meg bennünket, amivel összeszedték az embereket, hogy felvigyék a 4500 méter magasan fekvő városba. Azt a 60–70 kilométeres szakaszt mi biciklivel egy hét alatt gyűrtük volna le. Éppen teaszüretre értünk oda, mesés volt. Nem a megtett út a lényeg, hanem hogy hol biciklizel. Meg lehet tenni 150 kilométert naponta, de a Góbi sivatagban napi ötven is borzasztó. Közben a társamra is figyelnem kellett.

Lénárt Ferenc Matulai Györggyel másfél hónapja ért haza, azóta sörrel és zúzapörkölttel kúrálja magát. A következő útra egyáltalán nem gondol, örül, hogy él. Nem is leltározza, hogy eddig hány kilométer és hány ország van a háta mögött. Léna itthon nem kerékpározik, abban semmi érdekeset nem talál.