A szorgos kubikosok a Dél-Alföldről a Dunántúlra is eljutottak – Fotók

Fejér megyében, a gánti bányamúzeumban, ahol korábban bányában használt eszközöket is bemutatnak, ismerős eszközt találtunk kiállítva: egy kubikos talicskát. Csongrád-Csanád megyében mindenki tudja, miről beszélünk, ami­­kor kubikosokat vagy ártéri ku­­bikgödröket emlegetünk.

Csongrádi kubikosok

A kubikosság ugyanis olyan területeken alakult ki, ahol a legtöbbet kellett küzdeni a víz ellen – ebbe a mi megyénk is beletartozott. Csongrádon a helyi települési értéktár része a kubikos tevékenység. A lakosság számarányához képest itt foglalkoztak ezzel a legtöbben: Móricz Zsigmond az Úri muri című regényben is említi a csongrádi kubikosokat. A téma egyik legfontosabb kutatója, Katona Imre néprajzkutató is ebben a városban született. Írásaiból is merített az életforma leírásánál a Csongrádi Értéktár.

Talicskával hordták a földet

A kubikos olyan vándormunkás volt, aki nagy mennyiségű földet mozgatott meg egyszerű kézi eszközökkel. A jobbágyság megszűnése után ebből a rétegből került ki az olcsó munkaerő a földmunkákhoz, ami a gátépítésekkel, fo­­lyószabályozással járt. Az Alsó-Tisza-Vidéki Vízügyi Igazgatóság kubikos kiállításán az is kiderült: az első nemzedék még a mezőgazdaságban dolgozott, nincstelen parasztok, cselédek, zsellérek voltak, a kubikosmunka kiegészítő szerepet játszott az életükben.

A kubikos szerszámok is a mezőgazdaságban használt eszközökből alakultak ki, mint a tragacs, lapát, kapa. A kubik a megmozgatott föld mennyiségének meghatározására szolgált, áll a Csongrádi Értéktár oldalán: egy kubik 6,86 köbméter föld volt, egy köbmétert 15-16 kubikos talicskával lehetett elhordani.

A kubikosság létrejötte a 19. század második felének olyan nagyobb építkezéseihez köthető, mint az ármentesítés, csatornázás, út- és vasútépítés, de ahogy a cikk elején említett felszerelés is mutatja a bányamúzeumban, dolgoztak a Dunántúlon is – mindenütt, ahol földet kellett mozgatni.

Isten munkásai

Csongrád például kubikos város volt, a Kossuth téren működő piacon 200-300 kubikos ember is összegyűlt; várták, hogy elhívják őket napszámba. A csongrádi kubikosok ha tehették, tavasszal elmentek, őszig vidéken dolgoztak, helyben nemigen akadt munka.

Saját eszközeiket – a lapátot, az ásót és a talicskát – vitték magukkal, általában csatornamunkákat végeztek uradalmaknál, vízgazdálkodási társulatoknál. Többnyire a szállásról is maguk gondoskodtak. Sátrat, földbe ásott gödröt építettek, amit szalmával, gallyal fedtek – néhány napos eső már tönkretette az építményeket. Általában 20 és 60 év kö­­zötti férfiak vállalták ezt a munkát, mert nagy erő és kitartás kellett hozzá: érdemes belegondolni, hogy ma mekkora munkagépek végzik az egykori feladataikat.

„Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg fejem, de a Tisza-menti kubikusok előtt levett kalappal haladok végig, mert azok az Isten munkásai” – írta Jókai Mór a kubikosokról. A Szegedet körülölelő töltés kiépítésénél, a város feltöltésénél is rengeteg kubikos dolgozott.

Volt, aki vitte a családot

Szintén felhasználta Katona Imre kutatásait a Duna Múzeum blogja, a Vízmérce: itt arról is írtak, hogy zajlott a munkaszervezés. 20-25 fős önkéntes társulatokban, bandákban dolgoztak, vezetőjük a bandagazda volt. A munkából ugyanúgy kivette a részét, mint a többiek, de ő ügyelt rá, hogy fizetésnél ne verjék át a bandát, ő ment előre megnézni a munkakörülményeket, és ő tárgyalt a többiek nevében. Akik tehették, a családjukat is magukkal vitték a hosszabb munkákra, a feleségük főzött, mosott, a nagyobb gyerekek besegítettek a kubikosok feladataiba.

Itt olvastunk az „emberhámról” is: a nehéz, földdel teli talicskát bőr hám segítségével húzták el, amit kötéllel a talicskához erősítettek. Ezt gyakran a feleség vagy a nagyobb fiúgyerek végezte. A folyószabályozások során a töltéshez szükséges földet a töltés mellett ásták ki, így úgynevezett kubikgödröket hoztak létre. A Tisza árterében is visszamaradtak kubikgödrök, ezekről időről időre lapunk is írt. A gödrökben, mint kiderült, mindig hagytak egy úgynevezett bubát vagy babát, ami egy földoszlop volt az eredeti talajszintig. Ebből tudták kiszámítani a mérnökök, mekkora mennyiséget termeltek ki.

Ki lehet próbálni

A kubikosok nehéz munkájával az Alsó-Tisza-Vidéki Vízügyi Igazgatóság Maros-toroki gátőrházánál, a Vízügyi Történeti Emlékhelyen is megismerkedhetnek a mai emberek. Sőt, ahogy augusztus elején megírtuk, már ki is próbálhatják, mennyire áll kézre a teli kubikos talicska. Az udvaron megtekinthető kiállításhoz kapcsolódóan ugyanis interaktív elemeket is létrehoztak, amiket a látogatók is letesztelhetnek – a foglalkozás egyelőre kísérleti jelleggel működik. A Somogyi-könyvtár helyismereti táborának diákjai voltak az első tesztelők, akik megismerkedhettek testközelből a talicskázással, kubikuskunyhó-építéssel, homokzsáktöltéssel.

Baráberek az árokban

Minden foglalkozásnak megvan a maga szlengje, nem volt kivétel ez alól a kubikosság sem. A Magyar Néprajzi Lexikonban találtuk a „baráber” szócikket: a kifejezést ismerték az építőmunkákkal foglalkozók, de leginkább a kubikusok használták, írta a szócikk Tömörkény István és Katona Imre munkái nyomán. A népies német Baurauber szóból keletkezhetett, ami építkezéseken dolgozó hitvány alakot jelent.

Eleinte építőipari idénymunkákon dolgozó szakképzetlen, züllött életű munkást jelölt a kifejezés, de később már ügyes, mindenre vállalkozó vándormunkás értelemben használták. A fogalom általában otthontalan, családtól elszakadt, örökké vándorló férfit jelölt, aki mindenféle segédmunkára vállalkozott. Munkájuk ellen nem volt sok kifogás, olyan feladatokra is vállalkoztak, amelyekre az óvatosabb munkások nem – de nem szerettek folyamatosan dolgozni. „Baráberos (hajszás) munkán keresett bérüket a baráberok napján (szombattól keddig) elitták, árokban hemperegtek, rongyokba, zsákokba burkolóztak: sokszor még a bakancsukat is eladták, (...) és barábertöpörtőre (eperre) fanyalodtak hétközben. Mulatozásaik során el-elhangzott néhány züllöttségükről tanúskodó barábernóta is.”