111 éves a Délmagyarország

2021.10.16. 17:30

Gyorsan kellett a Kossuth-címer, ráfestették Sztálin képére

Az 1956 októberében a Szegedi Nemzeti Színházban előadott Szent Johanna című George Bernard Shaw-dráma felért egy demonstrációval. Plakátjáról nyolc művészt ért el a megtorlás.

Munkatársunktól

1956. október 6-án a Szegedi Nemzeti Színház George Bernard Shaw Szent Johanna című darabját mutatta be. Horváth Jenő, a színház főrendezője telibe találta a korszak hangulatát ezzel a társadalomkritikus darabbal, amelynek hősnője az örökös fogság helyett inkább a máglyát választja. Ráadásul a Shaw-darab utójátékában a máglyán elégetett Johannát (vagyis Jeanne d’Arcot) halála után felmentették; a Szent Johanna bemutatója pedig éppen arra a napra esett, amikor az aradi vértanúk halálára emlékeztek és a Rajk-per 1949-ben kivégzett, majd 1955-ben rehabilitált áldozatainak újratemetése zajlott. A szegedi közönség értette a darabot, az előadásnak híre ment a városban. 1956. október 23-án este 7-től is ezt a darabot játszották a színházban, amikor a szegedi MEFESZ egyetemistáinak tüntetése a színházhoz ért.

Rabok tovább nem leszünk!

Október 23-án a MEFESZ diákszervezet szegedi tagsága a budapesti hírek hatására már a délutáni órákban összejöveteleket tartott. Ez vezetett odáig, hogy 18 óra körül a Dóm téren két-háromezer egyetemi hallgató gyűlt össze. Menetük, első sorában Baróti Dezső egyetemi rektorral, megindult a Széchenyi tér felé, útközben pedig a Klauzál téren orvoshallgatók csatlakoztak hozzájuk. Előképük 1848. március 15. volt, ezért követelték a Kossuth-címert, és ezért lett a tüntetés központja a Kossuth-szobor. A Klauzál téren a MEFESZ egy fiatal tagja összefoglalta a pesti eseményeket és elmondta a tüntetés céljait. A Délmagyarország (más helyeken pontatlan) október 24-i beszámolója szerint „Többször szakította félbe lelkes éljenzés, a lengyeleket, a pestieket éltették. És felhangzott a követelés: A Talpra, magyart halljuk! Amikor azután percek alatt kiállt a szobor talapzatának párkányára egy egyetemi hallgató, megszólaltatni Petőfi szavait, itt is, mint Pesten, ezrek harsogták vele együtt minden versszak után: „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!

Kaló Flórián, a Szegedi Nemzeti Színház színművésze szaval 1956. október 25-én a szegedi Kossuth-szobor talapzatán.
Fotó: Liebmann Béla. Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjtemény (t.21000)

A gyarapodó tömeg ezután jelszavakat skandálva ment át a Széchenyi térre, ahol a tanácsházi hangszórókból éppen Gerő Ernőnek a tüntetőket elítélő rádióbeszéde szólt. Gerő beszéde olaj volt a tűzre, a tüntetők ennek hatására kezdték kiáltozni a „Vesszen Gerő!” jelszót. (Gerő Ernő beszédét a másnapi Délmagyarország is közölte.) Az egyetemisták a Széchenyi térről a Vörösmarty utcán a színházhoz vonultak, ahol azt akarták elérni, hogy a színházban szakítsák meg az előadást és a színészek is csatlakozzanak hozzájuk. A Délmagyarországnak 1995-ben mesélte el a szemtanúként jelen volt Kovács Miklós, hogy a menet este 8 körül állapodott meg a színház előtt. Tagjaiból küldöttség ment be az épületbe. Nemsokára, az első felvonás utáni szünetben színészek jöttek ki az épület erkélyeire és általános tetszést kiváltva szóltak a lent lévőkhöz. A Délmagyarország 1956. október 24-i beszámolója szerint ekkor a Shaw-darabban is játszó Bicskey Károly Jászai-díjas színész (valószínűleg a Beauvais-i püspök jelmezében) a színház erkélyéről elszavalta a Nemzeti dalt, és „itt is kórusban visszhangzottak a refrén sorai”.

A Délmagyarország helyén megjelenő Szeged Népe november 4-i (immár szabad) lapszáma később újra visszatért erre az estére, és megemlítette, hogy odabent a Szent Johanna előadás közönsége a hírek és a darab hatására „szívből tüntetett az igaz ügy mellett”.

Török Pál gyógyszerész így emlékezett Újszászi Ilona A szabadság pillangója című könyvének adott interjújában: „A színpad hátulja megnyílt, beözönlöttek az egyetemisták, a fiatal munkások – Kossuth-címerrel, lyukas zászlóval – betódultak a harmadik felvonás végén. Megdermedt a közönség. Az egyik diák, aki a püspököt játszó Kaló Flórián mellé került [ez tévedés lehetett: Kaló Flórián a trónörököst alakította], elkezdte énekelni a Himnuszt. A színész ösztönösen lekapta a süvegét az »Isten, áldd meg a magyart!« hallva, én is »vigyázz!«-ba vágtam magam. Akkor 34 éves voltam, de nem tudtam uralkodni magamon: »Ki magyar, álljon föl!« – kiáltottam, mert néhányan tétováztak. (Egy férfi, aki mellettem ülve maradt, később azt vallotta ellenem: beszédet tartottam a színházban).

Sztálin újrahasznosítása

A színészek ugyanis még 8 órakor megígérték, hogy az előadás után ők is csatlakoznak a menethez. A Szeged Népe cikke szerint az előadás egyik szünetében előkerült Sándor Lajos, a Szent Johanna díszlettervezője, és szívvel-lélekkel, ám nagy sietve festett egy Kossuth-címert, az akkor este nem szereplő színészek pedig a színházi dolgozókkal piros-fehér-zöld színű kokárdákat készítettek. Mint később kiderült, a díszlettervező a Kossuth-címer tablójához egy egyenruhás Sztálin-képet festett át, amely addig a színház egyik helyiségében lógott a falon. Ez a címer várta a színház fáklyákkal kivilágított erkélyén a tüntetőket, amikor október 23-án este 10 órakor visszatértek az épület elé. Sztálin ilyen kitüntető lelkesedésnek tán Moszkvában sem lehetett tanúja, nemhogy Szegeden.

A sztálinos Kossuth-címer a forradalom leverését követő napokban a Móra Ferenc Múzeum gyűjteményébe került. A múzeumi raktárban az alapozás nélkül, sebtében felfestett címer színei idővel megfakultak, s egyre inkább kivehetővé vált Sztálin körvonala. Mivel a mű kuriózum volt, a múzeum 1993-as 56-os kiállítására úgy restaurálták, hogy a címer jobb oldalán látható lett a Sztálin-fej bal oldala. A képet ma is a múzeum őrzi.

1956. október 23-án a Szegedi Nemzeti Színházban egy Sztálin festményre festett Kossuth-címer.
Fotó: Móra Ferenc Múzeum

A Délmagyarország 1991 őszén közölte Bátyai Jenő naplójának 1956-os részét (folytatás itt). A későbbi kiváló helytörténész a színház előtti eseményekről így ír: „Rókusról visszafelé jövet újra a Színházhoz mentünk, ahol fáklyákat és Kossuth-címert és nemzeti színű kokárdákat kaptunk. A fáklyák fényében úszó gyönyörű Kossuth-címert óriási lelkesedés és szűnni nem akaró taps fogadta. A színházban többen kaptunk nemzeti színű kokárdákat. Itt vártuk meg a munkásokat. Ezután újra a Kossuth-szoborhoz mentünk, ahol Bicskey ismételten elszavalta a »Talpra, magyar«-t és a Szózatot. A munkások rögtönzött, de igaz szívből jövő hozzászólásaiból mély együttérzés és szimpátia volt kivehető az egyetemisták felé. Továbbá megegyeztünk abban, hogy vasárnap tömeg­gyűlés lesz a Klauzál téren. A Kossuth-címert és a nemzeti színű zászlót a szobor talapzatán helyeztük el, és kitágult mellkassal, örömteli szívvel ment mindenki haza (éjjel 11-kor).”

Bálint László 1956, A forradalom Szegeden című könyve erre úgy emlékezik, hogy a menet élén Bicskey Károly haladt, kezében az egyméteres Kossuth-címerrel. A Klauzál téren fellobogózták a Kossuth-szobrot, talapzatán elhelyezték a Kossuth-címert, és Kaló Flórián szavalta a Nemzeti dalt, Bicskey Károly pedig a Szózatot.

Tüntetés a Dugonics téren 1956. október 25-én.
Fotó: Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjtemény (2001.21.37)

Késő van, fáradtak vagyunk

A Délmagyarország október 24-i cikke szerint a diákok menetét, amely 8 óra után a Kossuth Lajos sugárúton indult el, a munkások felkészülten várták a kendergyárban, és részlegenként 10 ember kijött fogadni a felvonulókat. Kovács Miklós szerint ez másképp történt: ő is a menetben haladt végig a Kossuth sugár­úton, és 10 órára a konzerv­gyárhoz, 11 körül pedig a kenderfonóhoz értek. A munkások szerinte nem voltak felkészülve a tüntetésre, így nem is szervezhették meg a 10-10 embert. Kovács október 23-án fél 12-kor ért vissza a Klauzál térre, és ott emlékezete szerint már nem talált Kossuth-címert.

Fáradtak is voltunk, és tanácstalanság lett úrrá a maradékunkon. A fiatalok korábbi nagy tömege leapadt, a MEFESZ-vezetők sem voltak már velünk; legalábbis nem léptek elénk azok, akik délután és este a tüntetés vezetői voltak. Rövid ideig tartó várakozás után – miközben lehet, hogy Bicskey szavalt – egy fiatal szemüveges férfit (később hallottam, gyógyszerész adjunktus volt) segítettek a szobor talapzatára, s ő nagyjából a következőket mondta: Késő van, fáradtak vagyunk, gyerünk haza mindnyájan lefeküdni. Jó éjszakát mindenkinek! Ezzel elvonultunk. (…) Körülöttünk mérhetetlen csend és nyugalom. A város, mely az esti órákban forrt és zúgott a tüntetés mámorában, már békés álmát aludta. Az orosz tankok hajnaltájt érkeztek a Tisza-hidra” – írta Kovács Miklós.

Szovjet tankok a szegedi Tisza-hídnál 1956. október 24. után.
Fotó: Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjtemény (2001.21.21)

Aznap éjjel az MDP városi székházában 20-25 pártbizottsági tag és aktivista részvételével a helyzet felmérésére tartottak gyűlést. Ekkor döntöttek arról is, hogy a túlságosan ingerlő Lenin–Sztálin-szobrot eltávolítják a Stefániáról. Ezt az emlékművet 1950-ben öntötték a Dömötör-torony oldalában egykor állt „nemzeti megújhodás” dombormű bronzanyagából; a bronz pedig a lenin-sztálinos szoborból továbbkerült az 1957 augusztusában átadott Tisza-parti Juhász Gyula-szoborba. Ha úgy vesszük, 1956. október 23-án Sztálin kétszer is hasznosult.

Forradalmi lett a szereposztás

Liebmann Béla fotója, amelyen Kaló Flórián, a szegedi színház művésze szavalt a Kossuth-szobornál, október 25-én készült; ezen a fényképen nem a színházi címer látszik. Ezekben a napokban a Klauzál téren spontán gyűlések voltak; többször énekelték a Himnuszt és szavaltak a színészek. Nézeteiket jellemzi, hogy a Délmagyarország pártélet rovata már 1955 decemberében megírta, hogy a színházban nem halad az agitprop munka, s a kritikával illetett színházi „felelős” éppen Kaló Flórián volt. 1956 októberében a Szegedi Nemzeti Színházban is alakult forradalmi bizottság, majd a színészek csatlakoztak a Bessenyei Ferenc által meghirdetett színészsztrájkhoz, amely addig tartott volna, amíg szovjet katona van Magyarországon. Az ünnepélyes színházi megnyitón a Bánk bánt készültek előadni (ahogyan 1848. március 15-én is ezt követelte a forradalmi ifjúság a Nemzeti Színháztól.) 1956. november elején megalakult a színház fegyveres ellenálló csoportja is, és az épületben rejtegetett fegyverek miatt a megtorlások idején külön rendőri ügy lett.

Jelenet a Szegedi Nemzeti Színház Szent Johanna előadásából 1956 októberében. Bicskey Károly, Papp Teri és Csapó János.
Fotó: Délmagyarország, 1956. október 12.

A forradalom utáni megtorlás a Szent Johanna előadásból 8 művészt érintett. Bálint László adatai szerint Horváth Jenő rendező mint a városi forradalmi bizottság tagja 5 év börtönt kapott (3 és fél évet leült), a fegyveres csoport tagjai közül Apor László külföldre szökött, Karikás Sándor 2 év, Boross János 1 év börtönt kapott; Kovács Gyula, a forradalmi bizottság tagja 1 év 8 hónap börtönt kapott, Csapó János állambiztonsági nyilvántartásba került, Tiszai József ellen vizsgálat folyt, Bicskey Károlyt és Kaló Flóriánt pedig évekig tartó szilencium sújtotta.

Újraindult Annó rovatunk

A Móra Ferenc Múzeummal együttműködésben, a Délmagyarország egykori fotóriportereinek munkáiból újra elindítottuk Annó rovatunkat.

- Sorozatunkban régi fotókat próbálunk beazonosítani. Harminc-negyven-ötven év távlatában azonban fenn kell tartanunk a tévedés jogát. Ha Ön felismeri a fotón szereplőket, helyszíneket, örömmel várjuk észrevételét az online[kukac]delmagyar.hu címen!

- Önnek is vannak régi fotói közösségi, családi eseményekről, amelyeket megosztana olvasóinkkal az Annó rovatban? Írjon nekünk!

- Az Annó oldalain megjelent fotók a Délmagyarország kiadó tulajdonát képezik. A fotókat a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteménye gondozza.

Nézzen be hozzánk, képek annó!

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában