az anyai szív

persze, tudja az ember: a kamaszok ilyenek. hihetetlen energiával vetik bele magukat a mindennapokba, akár amikor az msn-en beszélik meg az esti programot (úgy ropog a klaviatúra az ujjaik alatt, mint a gépfegyver), vagy amikor a legjobb barátnőjükkel a fejüket összedugva sutyorognak az élet legfontosabb dolgairól.

a kamaszokat nem lehet nem szeretni.

nagyon is szerethető népség.

hihetetlenül intenzíven élik meg az érzelmeiket, néha kegyetlenül őszinték, de képesek bocsánatot kérni, ha megbántanak valakit, és képesek napokig siratni valakit, ha úgy adódik.

lenyűgöző fantáziájuk szájtáti csodálkozást vált ki bennem, kreativitásuk, leleményességük iskolapélda.
néha meg pont az a baj, hogy nem beszélnek.
vagy ha igen, akkor sértegetik az embert, vagy pokrócok.
néha teljesen bezárkóznak - nemcsak a szobájukba, hanem törékeny lelkükbe is.
máskor meg, mint a vihar, végig söpörnek a lakáson, felforgatnak mindent, tárgyak kerülnek a megszokott helyükről a lakás más zugaiba teljesen érthetetlen logika szerint.

a kamaszokat nem lehet nem szeretni

egyensúlyoznak gyerekkor és felnőttkor határán.
amikor bulizni akarnak menni, akkor felnőttek, amikor le kell vinni a szemetet, kisbabaként nyafognak.

de akár hogy is, mindig jut anyának egy ölelés, egy puszi, egy, a szembe könnyet csaló sms.

aztán véget ér a nyár - huss, mintha nem is lett volna -, és elkezdődik a kollégiumba költözést megelőző tortúra. napokig megy a mosógép, teli a szárító, meg kell ejteni a tanszervásárlást, leltárt készíteni, van-e otthon még egy fogkrém, még egy tusfürdő, hajsampon, fogkefe, ami a kollégiumba utazik a lánnyal együtt.

nem könnyű dolgok ezek.
sőt, nekem nagyon szomorú időszak ez.

az ember ideges, mert aggódik, hogy meg van-e minden, amire az ember szeme fényének (az egyiknek) szüksége van, és aggódik, mert megint üres lesz az egyik gyerekszoba a hétköznapokon.

ahogy közeledik a tanévkezdés, úgy kúszik valami szívetfacsaró érzés a szívembe, és ott csak facsarog, facsarog. az anya dolga persze az, hogy a nyárvégi, készülődős őrületen veszekedés nélkül, az indulatokat tompítva kormányozza át a család hajóját.

és aztán jön az utazás a másik városba bőröndökkel, hátizsákkal, parafatáblával, füzetekkel, takarókkal, ágyneművel, gumicsizmával, zsebpénzzel, jankóval, a plüsselefánttal felszerelkezve. ja, és még ott van a koronás plüssbéka is...

ismerős már a kollégium cipősdoboz alakú panelépülete, a harmadik emeleti lányszoba, a szocreál társalgó - negyedszer költözünk ide be. vagyis költözik. a többes szám árulkodó: ami vele történik, az velem is történik. drámatagozatos társaival köszöntik egymást. ahogy csak a kamaszok tudják: kitörő öröm. nyakbaugrás, hatalmas ölelések, fülig érő szájú mosolyok, ragyogó szemek.

aztán a búcsú pillanata. megölelem, megölel. mondok neki néhány anyai intő szót (remélem, nem unja), megpuszilom. ő elindul. vissza-visszafordul, integetünk egymásnak. én mosolygok, neki könnyes a szeme. nekem is, de remélem, nem látja.

egy anyának a legnagyobb büszkesége a gyereke.
sokkal jobban tudok örülni az ő sikereinek, mint egykor a sajátjaimnak, és jobban megvisel a bánata, mint amikor engem ér kudarc.

az anya dolga az, hogy a kamasszá cseperedő már-nem-gyerek-még-nem-felnőttet végig kísérje az önállósodás útján. kell tudni elengedni (nagyon nehéz), kell tudni világosan kijelölni a határokat (ez is nehéz), kell tudni megbocsátani (ez nem nehéz), és kell tudni szigorúnak is lenni (néha ez is nehéz).

és ki kell tudni fejezni, hogy mennyire szeretjük őket.
mert egy idő után már nélkülünk szárnyalnak, már nem mi vagyunk a legfőbb bizalmasaik, már nem kérik ki mindenben a jóváhagyásunkat.

de tudniuk kell minden pillanatban: ha el is buknak, mi ott vagyunk, felsegítjük őket, és ők mehetnek tovább. mi pedig maradunk az üres szobában üldögélve, kicsit pityeregve, de mégis büszkén.

ennél többet mit is kívánhatnék?