Tisza Sándor: Mindenki tanuljon meg adni

– Alsóvárosban nőttem fel, a nagyszüleim zenészek voltak. Bár csak részben vagyok cigány, én annak vallom magam. A családunkban a testvéreim és én álltam a középpontban: a szüleink a mi boldogulásunkat tartották szem előtt, ebédkor nekünk szedtek először. Szerintem ezért alakult ki bennem, hogy a világon a legfontosabbak a gyerekek. Meg az, hogy jók legyünk másokhoz, segítsünk egymáson. Igaz, volt, hogy emiatt bajba is kerültem. Emlékszem, apám egyetlenegyszer vert meg. Késő estig kimaradtam anélkül, hogy szóltam volna, hová megyek. Nagyon megijedtek, pedig nem rosszban sántikáltam, egy barátnak segítettem a háztáji munkában, és eltelt az idő – nevet az emlékeken. A Síp utcai iskolás évek is örökre emlékezetesek, azóta is áldja a tanárai nevét, mondja. Szegények voltak, mint a legtöbb alsóvárosi család, maguknak készítették a játékokat a gyerekek. Többek között faragtak. Tisza Sándor már szinte meg is feledkezett erről a tudományról, amikor évekkel később akkori munkahelyén, a szentesi tiszti klubban fafaragó kiállítást rendeztek. „Ilyeneket én is tudnék csinálni" – gondolta, vett egy kisbicskát, és egyre-másra kerültek ki a kezéből a szobrok, aktok, fapapucs a kis keresztfiúnak.

– Tízemeletesben laktunk, nyáron az erkélyen, télen a konyhában faragtam. Eladni nem akartam semmit, otthonra készültek a tárgyak, vagy ajándékba. A sors akkor megint megmutatta az irányt. Éveken át töltöttem a szezonokat Balatonfüreden, a Baricska csárdában. Egyszer meglátogatott Csongrádon a főnök, észrevett a konyhában egy fűszertartót, kérdezte, ki készítette. Mondtam, hogy én faragtam. A csárda asztalaira százötvenet kért, a vendégeknek annyira tetszett, hogy rendre meg akarták venni. Kérdezték is a kollégáim: ha ilyen tehetségem van, minek szaladgálok a tálcával? Ez felbátorított, vettem egy kis műhelyt Alsóvárosban, kiváltottam a vállalkozóit, és másodállásban faragni kezdtem. Akkor kezdett felfutni Ópusztaszer, ahová csak minőségi termékekkel lehetett bejutni. Zsűriztettem a munkáimat, és népi iparművész lettem – mesél az emlékeiről. Mesterségbemutatókat tartott, ami nagyon érdekelte a gyerekeket. Kitalálta, hogy épít otthon egy nagyobb házat, táborokat szervez, ahol megtanítja őket faragni. Ha meg már úgyis ott vannak egy hétig, akkor tojást festeni, varrni, lovagolni...

– Gyerekkoromban sokat játszottunk, erre szeretném rávenni a mai fiatalokat. A táborban nincs tévé és internet, de a végén, ha megkérdezem tőlük, mindig azt mondják: nem hiányzott. Úgy látom, hogy a kézművesség, a hasznos munka lehűti akár a legelevenebb gyerekeket is. Azokat, akiket hiperaktívnak mondanak. Nemrég vettem egy tanyát a Nagyrétben, mert ezt a házat már kinőttük. Eleinte a Balatonban vagy a hegyekben gondolkoztam, de biztos abban is a sors keze van, hogy a fahídon túl bukkantam rá egy ideális helyre. Az udvarra fajátékokat álmodtam, meg állatokat, hogy a gyerekek megtanulhassák, hogyan kell róluk gondoskodni. Hadd lássa a belvárosi gyerek, hogy néz ki a csirke, amit megeszik. Az elmúlt évtizedekben annyi port lenyeltem, mégsem a meggazdagodás vonzott. Nyugodt körülményeket akartam teremteni, hogy csak a művészet kedvéért alkothassak és a gyerekekkel foglalkozzak. Sok mindent elértem, de bennük találom meg a boldogságot – meséli. Második párjával él, saját gyermeke nem született. A faragás üzleti oldala már nem érdekli, az emberek az olcsó dolgokat keresik, ő ezzel nem akar harcolni, mondja. Egyszer Csongrád testvérváro-
sában, Belchatowban járt, akkor megint kigondolt valamit.

– Ezt egy reggel találtam ki ott, Lengyelországban. Értelmi sérült iskolások adtak karácsonyi műsort egy templomban. A szót nem értettem, de nagyon megérintett az előadás. Biztosan ez sem volt véletlen, hogy én akkor abban a templomban voltam. Utána nem sokkal létrehoztam egy alapítványt, amellyel nehéz sorsú, de igyekvő fiatalokat akarok segíteni. Ha valamit eldöntök, az úgy lesz – néz elszántan. A kérdésre, hogy miért csinálja mindezt, elérzékenyül. – Jólesik adni. Jobban, mint kapni. Ha adunk, annál több jót mér ránk az élet. Ezért mindenkinek azt tanácsolnám: tanuljon meg adni.