Csongrád és környéke

2013.01.10. 19:24

Tisza Sándor: Mindenki tanuljon meg adni

Csongrád - Hisz a sorsszerűségben a csongrádi fafaragó, Tisza Sándor. Ha nem veszi észre a fordulópontokat az életében, akkor most pincér lenne egy étteremben. De figyelt a jelekre, népi iparművész lett. Ma már még tovább lépne, csak nehéz sorsú gyerekekkel foglalkozna.

Králik Emese

– Apám azt szerette volna, ha hentes leszek. Azt mondta: fiam, akkor mindig lesz mit enned. Aztán mégis a pincérszakma tetszett meg, azt tanultam ki Vásárhelyen. Pedig végig tudhattam volna, hogy nem véletlenül bukkan fel újra és újra a fafaragás az életemben – kezdi élete meséjét [namelink name="Tisza Sándor"]. Sanyi tata, ahogy a „gyerekei" szólítják, 53 éves, és hisz abban, hogy az útját előre megírták, meg abban, hogy jobbá lehet tenni a világot. Ami tőle telik, meg is teszi: most például azt találta ki, hogy élete hátralévő részében csak a gyerekekkel foglalkozik.

Tisza Sándor: Mindenki tanuljon meg adni. Fotó: Králik Emese (galéria)


– Alsóvárosban nőttem fel, a nagyszüleim zenészek voltak. Bár csak részben vagyok cigány, én annak vallom magam. A családunkban a testvéreim és én álltam a középpontban: a szüleink a mi boldogulásunkat tartották szem előtt, ebédkor nekünk szedtek először. Szerintem ezért alakult ki bennem, hogy a világon a legfontosabbak a gyerekek. Meg az, hogy jók legyünk másokhoz, segítsünk egymáson. Igaz, volt, hogy emiatt bajba is kerültem. Emlékszem, apám egyetlenegyszer vert meg. Késő estig kimaradtam anélkül, hogy szóltam volna, hová megyek. Nagyon megijedtek, pedig nem rosszban sántikáltam, egy barátnak segítettem a háztáji munkában, és eltelt az idő – nevet az emlékeken. A Síp utcai iskolás évek is örökre emlékezetesek, azóta is áldja a tanárai nevét, mondja. Szegények voltak, mint a legtöbb alsóvárosi család, maguknak készítették a játékokat a gyerekek. Többek között faragtak. Tisza Sándor már szinte meg is feledkezett erről a tudományról, amikor évekkel később akkori munkahelyén, a szentesi tiszti klubban fafaragó kiállítást rendeztek. „Ilyeneket én is tudnék csinálni" – gondolta, vett egy kisbicskát, és egyre-másra kerültek ki a kezéből a szobrok, aktok, fapapucs a kis keresztfiúnak.

Tisza Sándor: Mindenki tanuljon meg adni. Fotó: Králik Emese (galéria)


– Tízemeletesben laktunk, nyáron az erkélyen, télen a konyhában faragtam. Eladni nem akartam semmit, otthonra készültek a tárgyak, vagy ajándékba. A sors akkor megint megmutatta az irányt. Éveken át töltöttem a szezonokat Balatonfüreden, a Baricska csárdában. Egyszer meglátogatott Csongrádon a főnök, észrevett a konyhában egy fűszertartót, kérdezte, ki készítette. Mondtam, hogy én faragtam. A csárda asztalaira százötvenet kért, a vendégeknek annyira tetszett, hogy rendre meg akarták venni. Kérdezték is a kollégáim: ha ilyen tehetségem van, minek szaladgálok a tálcával? Ez felbátorított, vettem egy kis műhelyt Alsóvárosban, kiváltottam a vállalkozóit, és másodállásban faragni kezdtem. Akkor kezdett felfutni Ópusztaszer, ahová csak minőségi termékekkel lehetett bejutni. Zsűriztettem a munkáimat, és népi iparművész lettem – mesél az emlékeiről. Mesterségbemutatókat tartott, ami nagyon érdekelte a gyerekeket. Kitalálta, hogy épít otthon egy nagyobb házat, táborokat szervez, ahol megtanítja őket faragni. Ha meg már úgyis ott vannak egy hétig, akkor tojást festeni, varrni, lovagolni...

Tisza Sándor: Mindenki tanuljon meg adni. Fotó: Králik Emese (galéria)


– Gyerekkoromban sokat játszottunk, erre szeretném rávenni a mai fiatalokat. A táborban nincs tévé és internet, de a végén, ha megkérdezem tőlük, mindig azt mondják: nem hiányzott. Úgy látom, hogy a kézművesség, a hasznos munka lehűti akár a legelevenebb gyerekeket is. Azokat, akiket hiperaktívnak mondanak. Nemrég vettem egy tanyát a Nagyrétben, mert ezt a házat már kinőttük. Eleinte a Balatonban vagy a hegyekben gondolkoztam, de biztos abban is a sors keze van, hogy a fahídon túl bukkantam rá egy ideális helyre. Az udvarra fajátékokat álmodtam, meg állatokat, hogy a gyerekek megtanulhassák, hogyan kell róluk gondoskodni. Hadd lássa a belvárosi gyerek, hogy néz ki a csirke, amit megeszik. Az elmúlt évtizedekben annyi port lenyeltem, mégsem a meggazdagodás vonzott. Nyugodt körülményeket akartam teremteni, hogy csak a művészet kedvéért alkothassak és a gyerekekkel foglalkozzak. Sok mindent elértem, de bennük találom meg a boldogságot – meséli. Második párjával él, saját gyermeke nem született. A faragás üzleti oldala már nem érdekli, az emberek az olcsó dolgokat keresik, ő ezzel nem akar harcolni, mondja. Egyszer Csongrád testvérváro-
sában, Belchatowban járt, akkor megint kigondolt valamit.

Tisza Sándor: Mindenki tanuljon meg adni. Fotó: Králik Emese (galéria)


– Ezt egy reggel találtam ki ott, Lengyelországban. Értelmi sérült iskolások adtak karácsonyi műsort egy templomban. A szót nem értettem, de nagyon megérintett az előadás. Biztosan ez sem volt véletlen, hogy én akkor abban a templomban voltam. Utána nem sokkal létrehoztam egy alapítványt, amellyel nehéz sorsú, de igyekvő fiatalokat akarok segíteni. Ha valamit eldöntök, az úgy lesz – néz elszántan. A kérdésre, hogy miért csinálja mindezt, elérzékenyül. – Jólesik adni. Jobban, mint kapni. Ha adunk, annál több jót mér ránk az élet. Ezért mindenkinek azt tanácsolnám: tanuljon meg adni.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!