2015.03.07. 21:00
Így álltak ellen nagyapáink a vízórának
DélmagyArchív 1910-1950: Kétszer annyi vizet fogyasztottak, mint a berliniek. Zuhannyal hűtötték a lakást és télen is folyatták a vizet.
Ha körülnézünk Szeged belvárosában, nem találunk 4 emeletes épületet a háború előttről. A jelenségnek nem esztétikai oka volt, hanem az, hogy a város vízműtelepje a forró nyarakon még a második-harmadik emeletre sem tudott elég vizet juttatni. Hiába épült meg 1904-ben a Szent István téri víztorony, hiába modernizálták 1930-ban a vízmű szivattyúit, az emeleten újra és újra hörögtek a csapok.
Kevés olyan visszajáró témája van a Délmagyarország első évtizedeinek, mint a nyári vízhiány, s vele a lakosok és a városi mérnöki hivatal vitája: pazarlás okozza-e a vízhiányt vagy a fejlesztések hiánya?
A Szent István téri víztorony képeslapon.
Tény, hogy Szegeden párját ritkítóan magas volt a vízfogyasztás. 1930-ban Debrecen vízfogyasztása napi 130 liter/fő volt, Berliné 160 liter, míg Szegeden 310-320 liter magasnyomású víz jutott naponta egy lakosra. (A probléma a nagykörúton belülre korlátozódott, mivel a külvárosiak akkor még utcai kifolyókból hordták a vizet).
A vízóra nem csak Önnek jutott erről eszébe! 1910 májusában, a Délmagyarország második lapszámában, Szeged városi tanácsa előtt már ott volt a vízmérőórák kötelező felszerelésének ötlete. Ezután aztán kis megszakításokkal 45 éven át tárgyalta, hosszas ülések szóltak róla, de a lakásokba bevezetni csak 1950-ben sikerült.
A városháza és a vízmérnökök álláspontja már 1910-ben az volt, hogy a nyári vízhiányt a lakosok vízpazarlása okozza, amit meg lehetne előzni, ha átalányfizetés helyett vízórát használnának. A képviselők mégsem fogadták el bevezetését, elsősorban azért, hogy „ne molesztálják a háztulajdonosokat". 1912-ben már biztosnak látszott, hogy házanként egy vízórát állítanak fel, és a háziúrnak kell majd a bérlőktől bevasalni a vízdíj különbözetét.
1913-ban mégis bukott az egész: a városatyák azzal fúrták meg újra a vízórát, hogy a vízkorlátozástól még nem lesz több víz a vezetékben; inkább új vízműtelepet kellene létesíteni.
Egy másik cikk viszont azt bizonygatta, hogy Szegeden a magánfelhasználók az átalánydíj miatt pazarlóan bánnak a vízzel: a vezetéken drágán eljuttatott vizet öntözésre, az utca fellocsolására használták, a csapok pedig csöpögtek. A vízfogyasztás ekkorra már olyan magas volt, hogy éjszakára 4,5 órára szüneteltetni kellett a szolgáltatást (csak a kórházak kaptak vizet). Ezalatt a víztelep szivattyúi a víztorony tartályát igyekeztek feltölteni, félsikerrel.
A Délmagyarország sem maradt ki az igazságosztásból. 1914. február 5-én Vízbotrány címmel írt vezércikket a vízórák ellen:
Álljon a sarkára Szeged népe, hogy ebből a bolondgombából soha se lehessen élő valóság! Ha már egyszer bebizonyosodott, hogy a legnagyobb kánikulában éppen úgy, mint téli fagy idején egyformán nincsen víz, akkor bebizonyosodott az is, hogy nem a lakosság bőséges fogyasztása okozza a bajt, hanem a vízvezetéknek van valami szervi fogyatkozása (…)
A háború és Trianon után a város ugyanitt folytatta. 1923 nyarán akkora volt a vízhiány, hogy a félemeletekre sem jutott fel a víz. A lap cikke ekkor a földszinti lakosokat ostorozta, akik (bezzeg) zuhanyoznak, sőt:
A fürdőszobák állandóan működtetett zuhanyával hűtik a lakásokat, az udvarokat és a ház elejét naponta többször elárasztják, kerteket, fákat öntöznek a vízműtelep drága vizével.
Az újság meg is kapta a magáét egy olvasói levélben: a vízórával legfeljebb azt érjük el, hogy még drágábban fogjuk fizetni a vizet, ami nincs, mivel a vízóra nem szünteti meg a vízhiányt – írta a becses olvasó.
1926-ban egy másik olvasói levél alig leplezett kárörömmel számol be arról, hogy Szegeden 110 házban kísérleti vízórát szereltek fel, de 2 év után le is szerelték őket, mivel a lakók így kevesebbet fizettek, mint ha az átalányt fizették volna be (közben a vízóra hitelesítési költséggel azért megismerkedhettek).
Ma reggel negyed nyolckor a mosdásnál nagyon jól esett volna pazarolni a vizet és csak annyi vizet kaptam, amennyi a kezem egyszer való megmosásához volt elég. Arcom és egyéb testrészeim mosására már a földszintről kellett felhozni vizet. (…) Egyébként a város lakossága, amely ezekben a meleg napokban keservesen nélkülözi a vizet, meggyőződésem szerint szívesen kötne paktumot a hatósággal. Előbb tessék vízről gondoskodni, azután majd lehet beszélni vízóráról. Ha lesz víz, üdv a vízórának.
Az is felmerült, hogy az állandósuló vízhiányt nem az egyetemi klinikák nagy vízigénye okozza-e (ezt később a város az ártézi kutak bővítésével megoldotta). Szegeden ekkor 30-40 ezer vízórát kellett volna felszerelni egyszerre, a vízmérő berendezés ára pedig egy átlagos bér többszörösét tette ki. Emiatt a városháza sem sietett a vízórákkal.
A Délmagyarország 1928-ban, a szegedi vízmű 25 éves évfordulóján végre egy hozzáértő, Sebestyén József gépészmérnök helyzetértékelését közölte. Ekkorra a nagykörúton belüli város 8 kútból 7500 köbméter vizet fogyasztott (300 liter/fő naponta). Mivel a földszinti lakások sok vizet vettek ki a vezetékből, nem sikerült elegendő vizet felnyomni a víztoronyba, s emiatt nem volt víz a magasabb emeleteken. A szakember nemcsak a vízmérőórát, a fejlesztéseket is szükségesnek tartotta.
Id. Kocsárdy Béla az 1930-ban felújított vízműtelepen. (A felvétel Ágoston István: A szegedi vízellátás krónikája c. könyvéből)
1929-ben a belügyminisztérium is a vízmérők felszerelését ajánlotta a városnak, a közgyűlés mégis újra elvetette.
Viszont kétéves huzavona után elektromos gépekre cserélték a vízműtelep régi gőzgépeit, s ezzel növelték a termelést.
1930-ban a csöpögő csapok ellen tartott razziát a városi hivatal és 50 háztulajdonos ellen indított eljárást.
1933-ban a magasnyomású vízzel ellátott szegediek már közel 10 ezer köbmétert fogyasztottak egy napon:
A vízműtelep vezetősége szerint a város lakossága nagymértékben pazarolja a vizet Az emeleteken azért van vízhiány, mert az alsóbb lakásokban pazarul bánnak a vízzel. Sok helyen napjában többször is fürödnek, állandóan locsolják a ház környékét és a kerteket. Ha az emberek csak egy kissé takarékoskodnának a vízzel, akkor — a vízműtelep véleménye szerint — nem lenne vízhiány az emeleteken sem, mert a vízműtelep gépei elegendő vizet tudnának felnyomni a víztorony tartályába, ahonnan a magasan fekvő vízvezetékeket látják el vízzel.
1935-ben egy olvasói levél a megintcsak vizet követel, és nem vízórát.
1936-ban tovább nőtt a vízfogyasztás; újabb kutakat adtak át, de a lakosok továbbra is pazarlóan bántak a vízzel.
A szegedi vízműtelep 1930-ban felújított szivattyúja. (A felvétel Ágoston István: A szegedi vízellátás krónikája c. könyvéből)
1937 áprilisában Berzenczey tanácsos a közgyűlés előtt ismét a vízórákat sürgette, s arról is beszélt, hogy rossz állapotban vannak a házi csapok, és sok víz ott folyik el. A közgyűlés a vízhiány és a csatornázás hiánya miatt vissza kellett utasítania a külső városrészek igényét, hogy oda is jusson magasnyomású víz. Egy évvel később még mindig itt tartott a közgyűlés.
Egy 1938-as híradás szerint a lakók még mindig folyatták a vizet, hogy hűtsék a lakást.
1940 januárjában kiderült, hogy a téli hónapokban is felszökött a szegedi vízfogyasztás. A városban télen közel annyi víz fogyott el, mint kánikulában. A jelenségnek zavarba ejtő oka volt: a szegediek között elterjedt a szokás, hogy télen éjjel-nappal folyassák az udvari csapokat, mert ezzel akarták megakadályozni a vezeték befagyását. Ez a megoldás már tényleg vízóráért kiáltott volna, a város lépése azonban csak annyi volt, hogy vízrazziákat indított.
Úgy tűnik, hiába: 1942-ben is makacsul tartotta magát ez a fura szokás. Sőt, 1944-ben az ellenőrök már speciális készülékkel járták a várost, és derítették fel, hol folyatják télen a vizet.
Végül, 1949 júliusában a kommunista Délmagyarország rövid hírt közölt arról, hogy vízfogyasztást mérő órákat szerelnek fel Szegeden. Az egy főre eső napi fogyasztás ekkor már 360 liter volt a városban, s ez a pazarlás a hír szerint károsan befolyásolta „hároméves tervünket" és a munkaversenyt. (A városi vízmérnökség ebben az évben vállalattá alakult.)
A kívánatos napi vízfogyasztást 180 literben állapították meg. Ellenvetés már (rég) nem volt a lapban.
A témáról bővebben: Ágoston István - A szegedi vízellátás krónikája.
