2015.11.02. 11:20
Eltüzelték a város ligeteit az ínségben
DélmagyArchív 1918-1920: Akkora tűzifahiány volt, hogy az emberek kivágták a Makkos-erdőt, és azóta sincs felsővárosi népliget.
A Szegedet észak-nyugatról körülvevő régi Makkos-erdőt a nagy árvíz után újították fel, hogy védje a körtöltést és felfogja a város felé szálló port. A körtöltés két oldalán terült el, a város felől egészen a Makkoserdő-sorig nyúlt. Fái az 1910-es évek elejére megnőttek, s mire a Délmagyarország első száma megjelent, a városi erdő már találkák, öngyilkosságok és razziák helyszíne volt.
Ebben az időszakban a felsővárosi Gedó és Fodor-kert környékén, a mai József Attila sugárút végén is fás liget volt. A felsővárosi nép ide járt ki a szabadba, mivel az újszegedi ligethez drága volt a villamos. A hely annyira népszerű lett, hogy a város tanácsa 1911-ben vendéglőt engedélyezett itt, 1913-ban pedig ártézi kút fúrását tervezték.
Ekkor már hivatalosan is Felsővárosi népligetnek nevezték a helyet, és a város fejlesztési terveiben a budapesti népliget volt a mintája. Rövidesen ide tervezték az egyik új szegedi közkórházat, a népligetben pedig egy elkerített területet “nyilvános napkúrázó helynek" szemeltek ki, ahol a betegek lábadozhattak.
A háború azonban mindent megváltoztatott. A Délmagyarországban 1917 decemberében jelent meg az első híradás arról, hogy a körtöltés fáit “ismeretlen tettesek" vágják ki, és ezért a város katonai rendészeti őrséget küld a helyszínre.
1918. január 24-én az újság már arról írt, hogy ellopták a Makkos-erdő háromnegyed részét. A jelentés szerint nem rőzsét szedtek, hanem kivágták a fákat, és nem is csak azok, akik tüzelőt kerestek. Hiába őrködtek katonai járőrök: a tömeggel szemben nem tudtak mit tenni. Ekkorra már nemcsak éjjel lopták a fát, hanem nappal akár százan is kint jártak tüzelőért.
Ma ordító kietlenség fogadja azokat, akik a Makkos-erdőbe vetődnek. Az erdő nincs, elpusztult, ellopták. Tíz-húsz méternyire állnak a fák egymástól — ott, ahol egyáltalán van fa. Kipusztították, ellopták és ami legfölháborítóbb az ügyben, az, hogy nem a legszegényebb néposztály volt a tolvaj — bár az is kivette részét alaposan az erdőirtásból — hanem voltak közöttük háztulajdonosok is.
A jelentésből kiderül, hogy a szegedi nép nem is tekintette lopásnak a makkoserdei favágást, csak jogos önsegélynek.
— Nézze kérem, odahaza nincs mivel fűteni. Ha fakereskedésbe megyünk, azt mondják, nincs fa, mert elfogyott. Különben is csak 25 kilót kapunk hetenkint. Hát mit csináljon a szegény ember? Elmegy lopni oda, ahol van.
1919 januárjára a falopás olyan méretet öltött, hogy Somogyi Szilveszter polgármester nem tehetett mást, kiárusíttatta a maradékot. Az erdő enélkül is elfogyott volna a háború utáni ínségben, a város pedig csak így remélhette, hogy bevételhez jut belőle.
Elődeink annyival vigasztalgatták magukat, hogy a Makkos-erdő továbbra is megmarad majd eredeti rendeltetésének, és a kivágott fák tövéről kihajtanak az új csemeték. Az ínséges időkben a város saját tisztviselői megsegítésére mért ki keskeny parcellákat a letarolt erdő területén, hogy a hivatalnokok e kiskertekben termelhessék meg, amit a piacon nem tudtak megvenni.
Nem volt jobb a helyzet a város közterein álló fákkal, sőt a padokkal, kerítések faanyagával sem. Szegeden már 1918 óta árverezték az idős fákat, de az 1919-es télen a tanács a nagykörúti akácfákat is kiárusította.
Hasonló sorsra jutottak a Lechner tér fái. A híradás szerint a háborús években a Lechner tér annyira elhanyagolttá vált, hogy éjszakánként nem is volt tanácsos átmenni rajta: az ágyásokat letaposták, a padok fáit és a fiatal fákat eltüzelték.
Végül már arról volt szó, hogy a város jobban járna, ha a mellékutcáiban található valamennyi fát kivágatná és elraktározná télire, mivel így nem a drága magános fatermelőktől kénytelen vásárolni a lakosság. Kis híján így is lett. 1919. októberében már általános faitrásról adott hírt az újság. Az utcákon végzett árlejtések nyerteseinek csak arra kellett vigyáznia, hogy másnapra nehogy ellopják a fát, amit kifizettek.
A szegedi kórházban ekkor már csak úgy tudtak főzni, ha kivágták a kertjükben nőtt fákat.
A faínség még 1920 telén is folytatódott: hiába lett volna tüzelő Újszegeden, ha az újszegedi háromszöget megszállva tartó szerbek nem engedték átszállítani Szegedre. A szerbek ezen a területen jókora pusztítást végeztek az erdőkben.
Végül 1922-ben az újság megállapíthatta, hogy Szeged kopár város lett.
1924 nyarára, Kiss Ferenc erdőmérnök sürgetésére határozta el a város, hogy megkezdi a környező erdők visszatelepítését. A Makkos-erdő körtöltésen kívüli részével kezdték, mivel ezen a részen a várost törvény kötelezte az árvíztől védő körtöltés fásítására. A hivatalnokok (“úri parasztok", ahogy a Délmagyarország keserű iróniával nevezte őket) vékony parcelláit megszüntették és nagyobb telkeket mértek, azzal a feltétellel, hogy a bérlő köteles volt gondoskodni a területére eső facsemetékről.
A faültetés azonban még évekig téma volt a közgyűlésben. Az 1926-os tervekben a városi népligetek felújítása szerepelt, sőt, az azóta sem létező Felsővárosi népligetben vurslit is terveztek. A gedói népligetnek 1927-ben újra nekifutott a közgyűlés, de ez sem járt sikerrel.
1929-ben került elő ismét a szegedi erdők ügye. Az előterjesztés az alábbi helyeket jelölte ki a fejlesztésre.
