2016.05.24. 13:35
Három hónap iskolába járás már bizonyítványt ért
DélmagyArchív 1944-45: A csonka tanév, amelynek kezdetén alig volt ép ablak az iskolákban, a tanárok jártak fát kitermelni, mégis megszervezték az iskolákat.
1944 őszén, az orosz csapatok bevonulása után így néztek ki a szegedi oktatási intézmények: az egyetemi gyerekklinikát és a piarista iskolát bombatalálat érte, a Baross Gábor Gimnázium (ma a Vedres épülete) tetőzete leégett, s a bombázások következtében a szegedi iskolai épületekben több ablak volt betörve, mint épen.
Az iskolák egy részét a háborús években lefoglalták, az Árpád-házi Szent Erzsébet Lánygimnáziumban (ma: Tömörkény) német katonai parancsnokságot rendeztek be, másutt raktárnak, több helyen pedig hadikórháznak alakítottak át az iskolákat (mint a piarista gimnáziumot). A háborús ínségben ezeken a helyeken jobb híján az iskolai bútorzattal, felszerelésekkel, könyvekkel fűtöttek, a piarista gimnázium felszerelése például 80 százalékban megsemmisült.
A tanárok egy része bevonult vagy elmenekült, s akik maradtak, azoknak a Komócsin Mihály-féle kommunista igazolóbizottság előtt kellett megjelenniük.
Magyarország területén ekkor még súlyos harcok folytak, Budapest az ostromra készült, szervezett oktatásról nem lehetett beszélni. Szegeden alig egy napja indult meg a posta és a tanyai kisvasút, új hús- és kenyérjegyeket adtak ki, és négy napja megjelent már a Délmagyarország is.
A lap negyedik számában, 1944 novemberében közlemény adtak ki arról, hogy a gyerekek az utcán játszanak iskola helyett. A felfordult város alighanem kalandot is jelentett apáinknak, akikről a korabeli hatóság a megrovás hangján írt:
A nappal minden órájában feltűnően sok az iskolás gyermek — különösen fiúgyermek — az utcán. Hancúroznak, szaladgálnak az úttesteken, a Hungária-kávéház nyitott és összetört helyiségét szabad portyázó területnek tekintik és sokszor órákat töltenek el az üvegcserepekkel teli kávéházi helyiségben. Különösen a Felsővárosban árasztják el az utcákat a fiúgyermekek, akik közül sokan bizonyára iskolalátogatás helyett töltik délelőttjüket az utcán.
A városi hatóság szerint azonban az idők nem voltak alkalmasak "a gyerekek folytonos utcán tartózkodására". Ezért az újságon keresztül kérték fel a szülőket, hogy kísérjék el gyermekeiket az iskolába, s bizonyosodjanak meg, valóban oda mennek-e a gyerekek, valamint tiltsák meg az utcán csatangolást. A hatóság kilátásba helyezte, hogy ha az utcákról nem tűnnek el a gyerekek, összeszedik és munkára viszik őket.
A Délmagyarország 1944. november 26-án arról számolt be, hogy Becker Vendel lett a szegedi tankerületi főigazgató (korábban az újszegedi tanítóképző kiváló igazgatója volt az 1930-as években). Az új főigazgató szerint a háborús nehézségek lassan „eliminálódtak", bár a bombázások következtében az iskolákban még hiányosak voltak az ablakok és nem volt fűtőanyag. Elképzelhető, milyen volt a téli tanítás. Volt népiskola, ahová a diákok vittek naponta egy-egy fahasábot, a piarista gimnáziumból pedig a tanárok és diákok jártak ki "fakitermelésre", hogy a fűtést biztosítsák.
Az újság szerint a szegedi belterületi iskolák közül egyedül az izraelita népiskola nem nyitotta meg kapuit, mégpedig fájdalmas okból: tanulók hiányában.
A beszámoló szerint a szegedi külterületen az jelentett problémát, hogy a tanerők nagy része elmenekült vagy bevonult, az otthon maradott női pedagógusok pedig beköltöztek Szegedre. Kiskundorozsmán például a vándortanítás bevezetését fontolgatták emiatt. Tanulóból 20 százalékkal volt kevesebb, mint a háború előtt, de a tanerőhiány miatt egy-egy összevont elemi iskolai osztályba 70 tanuló is járt.
1944 őszére (november 6-án) megkezdődött az oktatás a szegedi Piarista Gimnáziumban, bár az osztályok egy része a mai tanárképző épületében kezdett. A hónap folyamán megnyílt a Klauzál Gábor Gimnázium (a mai Radnóti) is, amely átmenetileg befogadta épületébe az 1930-as évek nagy riválisát, az egykor egyetemi gyakorlóként működött Baross Gábor Gimnáziumot. Kinyitott a német parancsnoki központként használt, majd kifosztott Állami Szent Erzsébet Leánygimnázium (a mai Tömörkény) és az alsóvárosi Apácanővérek lánygimnáziuma (a mai Karolina) is.
A tankönyvhiány miatt jegyzeteket nyomtattak, a tanerőhiány miatt pedig visszatértek a nyugdíjas tanárok. Az oktatás egyelőre a régi tankönyvekből folyt, de a tantárgyak közül kikerült a honvédelmi oktatás és a leventeképzés. Utóbbi, bár 1944-re kötelező tárgy lett, az 1944-1945-ös igazolási eljárás során a tanárok nem győztek szabadulni bélyegétől. 1945 tavaszán kaptak minisztériumi rendeletet az iskolák, hogy vizsgálják felül a tankönyveket és távolítsák el azokat a részeket, amelyek például az első világháborúról szóltak. Az eltávolított fejezeteket az iskolában elzárva kellett őrizni.
— Az oktatás irányelveihez tartozik, hogy az időknek megfelelően megváltoztatunk egyes dolgokat. Az magától értetődik, hogy a németek iránti érzelmiek gyökeresen megváltoztak, mert nemzetünk válságos helyzetét nekik s magyar híveiknek köszönhetjük. Erősen ki kell domborítani az ifjúság előtt a demokratikus világnézeti eszméket, az irodalomtörténetben pedig Ady Endre és József Attila műveit a méltó megvilágításban ismertetjük – nyilatkozta 1944 novemberében az amúgy katolikus szellemű Becker Vendel.
Lassan megjelentek a kommunisták is, Révai József november elejétől Szegeden szervezte a pártot. A november 23-iki újság arról adott hírt, hogy Szegeden megalakult az Antifasiszta Diákszövetség. A pártot egyelőre népfontosan gondolkodott, de decemberben egy szakszervezeti vitafórumon már kiderült, hogy nem helyes, ha az iskolában nem politizálhat a diákság, s a "szegedi tanárok és tanítók még nem tették magukévá a demokrácia gondolatait". Ezt az elgondolást „Egy munkásfiú" aláírással olvasói levél védte meg a Délmagyarország 1944. december 24-i számában.
A tanévről csak jóval később, 1945 áprilisában jelent meg rendelet, amely kimondta, hogy bizonyítványt kaphat minden diák, aki az év során legalább három hónapot rendszeresen járt iskolába. Az 1944/45-ös a csonka tanévként maradt meg az emlékezetben.
Megrongálódott oktatási épületek a Gizella téren (1944). A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből.
