Egy tartalmas élet a kamera mögött – fotók

– Menhelyes kislány voltam, hétéves koromban fogadott örökbe anyukám. Előtte több helyen is éltem, mire hozzá kerültem. Azért vett magához, mert meghalt a férje, és nem akart egyedül lenni – mesélt gyerekkoráról Bakai Jánosné, vagyis ahogy mindenki ismeri Csongrádon, fényképész Te­­ri­­ke.

Gyerekként a zárdaiskolá­­ba járt általános iskolába a „ked­­vesnővérekhez”, majd a helyi gimnáziumban tanult tovább. Akkoriban Kis János volt az igazgató: ahogy jöttek a diákok a nagytemplom előtt, az igazgató a templom mellől nézte, hogy ki vet keresztet. Nekünk még tanítottak hittant az általános iskolában. Anyukámmal minden vasárnap men­­tünk a templomba. És ha már az ember odaér a gimnáziumba, 14-15 éves lesz, akkor már nem nagyon tudják átformálni, hirtelen átváltani, hogy ne vessen keresztet. Nekünk iskolai egyensapkánk volt, és mi a barátnőimmel mindig le­­vetettük, pláne a templom előtt, és keresztet vetettünk. Ennek az lett a következménye, hogy a barátnőimet nem vették fel az egyetemre – emlékezett vissza.

Óvónőből fényképész

Bakainé Terike először óvónő szeretett volna lenni, a házukkal szemben lakó szomszédjuk ötletére azonban kipróbálta a fényképezést.

Ez szerelem volt első látásra, rögtön tudta, hogy neki ez lesz a hivatása.

Akkoriban három fényképész bérelt egy közös műtermet a Fö­venyi utca sarkán, egy különálló épületben: Makó László és felesége, Bíró Irén, valamint Csonk István fényképész. Nem volt nagyobb egy szobánál, benne műterem és sö­tétkamra, más nem. Csonk István tanítványa lett, a mesterlevelét 1966-ban állították ki. Néhány év elteltével Terike és Csonk különváltak Makóéktól, és a mozi mellett béreltek egy műtermet a Kossuth tér 9. szám alatt. – A műterembe csigalépcsőn kellett felmenni, fönt recsegett, ropogott a lépcső, még mindig a fülembe cseng… nagyon szép idők voltak azok – idézte fel a fényképész.

Egy kávéra is be lehet ülni

Amikor a műteremnek helyet adó házat elvették a tulajdonosoktól, új hely után kellett nézni. – Akkor meg voltam ki­­csit ijedve, hogy most hová megyek, mit csinálok, amikor én csak ezt tanultam? Aztán nem sokkal később megkeresett Szegedről a Fényképész Szövetkezet elnöke, és megkérdezte, hogy elvállalom-e a Fő utcán a fényképészetet, és akkor én leszek ott a vezető. Ez így is történt. Akkor még volt két munkatársnőm, három év­­­vel később, 1989-ben pedig megvettem azt az üzletet. Na­gyon jó hely volt, tágas, szép, nagyon szerettem. Sok ismerős jött be hozzám akkor is, ha nem akart fényképet készíttetni. Jöttek-mentek, közben benéztek, hogy vagy, mint vagy? Leültek, kávéztunk, kicsit beszélgettünk – mesélte Bakainé Terike.

Mindig az ifjú pár után

A műtermi fotózás mellett az 1980-as években sűrűsödött meg „a kijárás”, azaz a szabadban fotózás, főleg az esküvők apropóján.

Az idén nyolcvannégy éves fényképész ennek hatásait ma­napság a lábfájdalomban érzi meg.

– Sokat mentem az ifjú pár után. Volt olyan, hogy egy napon hét es­küvői fotózást is le kellett bo­­nyolítanom, de szeretettel, becsülettel elvállaltam. Meg az összes tablófotózást a városban. Mindenki tudta, hogy ha fotó kell, Terikéhez megyünk. Én soha nem reklámoztam magam. Jó helyen voltam, is­­mertek, gyönyörű kirakatom volt: mindig volt benne új kép. Mindenki úgy ismert, és úgy ismer ma is, hogy a fényképész Terike – beszélt munkájáról.

– Nem mondtam nemet senkinek. Ki mit óhajtott, igyekeztem teljesíteni. Születésnapokat, keresztelőket, temetéseket is fotóztam. Mindig izgalommal mentem, de azért, mert féltem attól, hogy pont akkor romlik el a gép, amikor valami megismételhetetlen történik. Mert egy esküvőt nem tudok megismételni. Egy igazolvány, ha nem sikerül, lefotózom újra. Aztán a végén azt csináltam, hogy két-három géppel mentem. Ak­­kor kicsit megnyugodtam, de mindig éreztem, hogy nagy a felelősségem – fogalmazott a fotós.

Vége hatvan év után

– 2000 környékén kezdődött talán, hogy a személyi igazolványokat csak a kormányhivatalokban lehetett csináltatni. Aztán az útleveleket, és bármilyen igazolványt. Az esküvői felvételekre is kevesebb volt az igény, hiszen kezdett terjedni a digitális technika. Következett az, hogy megmondták: nem kell olyan sok felvétel. Úgy ér­­zem, pont időben hagytam ab­­ba, hatvan év után. Akkor tudatosult bennem, mikor az utolsó menyasszonyt fényképeztem, és a digitális gépekkel mindkét oldalamon tízen álltak: hogy na, Terike, itt befejezted – beszélt pályája végéről a fényképész.

Férje halála után egy évvel, 2010-ben zárta be a műtermét. Az évtizedek alatt használt géptípusait a mai napig őrzi. A fényképező­gépeit mindig Pestről, nagy Ofotért-üzletekből hozták. – Na­­­gyon szerettem ezt csinálni. Csakis azt mondtam mindig, hogy hála a jó Istennek, hogy adott nekem ihletet, hogy ezt válasszam. Soha nem bántam meg, hogy fényképész lettem, és úgy érzem, a szakmám mindig szívvel-lélekkel végeztem – összegzett Bakainé Terike.