A fa árnyéka a falon

Lassan 50 éve, 1974-től élek Szegeden, szüleim „csomagjaként” érkeztem. Az elmúlt évtizedekben sok különlegességét, szépségét fedeztem fel, például a zsinagógákat, a templomokat, a szabadtérit és a színházat – egy időben rendszeres látogatója voltam, voltunk az előadásoknak –, a Széchenyi teret, a Ligetet, a sétálóutcát, vagyis a Kárászt, a palotákat, a fő fasort, a Holt-Marost és csodálatos környékét, hogy csak párat említsek. De azért főleg mostanában.

Akadtak olyan időszakok, amikor rohantam, sokat dolgoztam és intéztem a maszek ügyeimet. Annyira se volt időm – mondtam akkor, ami hazugság volt –, hogy megálljak, felpillantsak a gyönyörű paloták homlokzatára, jobban megnézzek egy szobrot, amiről általában csak annyit állapítottam meg: oké, tegnap is itt volt, minden rendben. Igyekeztem lassítani és észrevenni minden szépet, ami egy kis örömöt okoz, mosolyt csal elő. Ilyen volt korábban az összecsavarodó, furcsa alakú fa, és most a napokban az épületre árnyékot rajzoló fa.

Egy a „gyökerük”, mégis csak az egyik él, a másik csupán virtuális növény, és ha a Nap arrébb kúszik az égen, deformálódik, majd eltűnik. De amíg együtt éltek, örömöt okoztak annak, aki látta őket. Mert sok szép dolog múlandó, de meg- és átélhető.