Parragh László: nagyon közel voltunk már a falhoz

– Az önkormányzatok nem értenek a gazdaságfejlesztéshez – mondta ön. Ám amikor a megyei önkormányzat kikérte a vállalkozók véleményét az új fejlesztési terv készítésekor, kevesen válaszoltak. Biztos, hogy 2014-től ésszerűbben fogjuk felhasználni az uniós forrásokat?

– Márpedig a kamara tagjait leginkább most az uniós források ügye érdekli. 2004 és 2008 között a magyar gazdaságban érdemes volt beruházni, nőtt a kereslet. Most más a helyzet. Az lenne a természetes, hogy ha például Magyarország kötelező pénztárgépcserére készül, első lépésben az állam a hazai pénztárgépgyártó cégeknek adna olyan forrásokat, amelyekből kapacitásukat fejleszthetik. Ha lakás-felújítási program indul, előtte célszerű helyzetbe hozni a hazai szigetelőanyag-, festék-, csap- és csempegyártást, hogy rá tudjon mozdulni a programra. Különben nem saját termelési kapacitásainkat indítjuk be, hanem importot generálunk. Így érdemes programot írni, és megindul a gazdaság, a cégek adót fizetnek, abból épülhet uszoda. Nálunk a fordítottja történt: megépítettük az uszodát, és most nincs az önkormányzatnak pénze a fűtésére, mert nincs adóbevétele. Ezt a legfelső kormányzati szinten belátta a politika, de a végrehajtó hatalom – és a pályázati tanácsadók, bankok – egy része abban érdekelt, hogy a régi struktúra maradjon fenn.

Parragh László szerint sok ember életébe belenyúltak, de úgy nem mehetett tovább, ahogyan eddig.
Fotó: Frank Yvette
– A mostani felsőoktatás a kamara szerint „szétfolyik". Biztos lehet benne, az egyetemeken is tudnak ilyeneket mondani az önök felsőoktatást átalakító elképzeléseiről. Ki fogja feloldani a kölcsönös bizalmatlanságot?

– Hiszek abban, hogy az embereket az érdekeik mozgatják. A korábbi irányelv alapján növelték a felsőoktatásban részt vevők számát, és mivel mérnököt képezni drágább, mint történelemtanárt, a lehető legolcsóbb képzési típusokat vitték az intézmények. A rendszerváltás után az egyetemista korosztályhoz hozzájöttek azok a fiatalok, középkorúak, akik még diplomát akartak szerezni. A 2000-es évektől ezért komoly infrastruktúra-bővítés indult, uniós pénzből, szinte minden intézményben. Nem vonom kétségbe, hogy ez jó szándékkal történt, de látni lehetett, hogy a hallgató-utánpótlás nem lesz mindig olyan bőséges. Most eljött az igazság órája, egyes főiskolákon drasztikusan csökken a jelentkezők száma. A változtatást nem a kamara kényszeríti ki, hanem az élet. A politikának kezdenie kell valamit a felesleges kapacitással, amit nehéz átcsoportosítani, mert ugyanez jellemző a szakképzésre is.

– Egy blog arra figyelmeztet, hogy hiányszakmák nem csak azért léteznek, mert azokra nem képeznek elég fiatalt. Azért is, mert a végzettek az állásajánlatok láttán inkább másfelé indulnak. Mi a garancia arra, hogy az önök által szorgalmazott átalakítással jobb lett a szakképzés?

– Nincs garancia, de úgy nem maradhatott, hogy 100 beiratkozott gyerekből 33 lemorzsolódott menet közben, és csak a végzettek fele tudott elhelyezkedni valahogy. Blogot azért nem olvasok, mert olyat csak elégedetlen emberek írnak. Tény, hogy a szakképző intézetek az első két évben a gyerekek lemaradását pótolták a közismereti tárgyakban. Most, hogy több szakmai képzés lesz, kevesebb közismereti tárgyat tanító pedagógusra és több szakmát oktatóra lesz szükség. Egzisztenciák sérülnek, sok ember életébe belenyúltunk, de úgy nem mehetett tovább, ahogyan eddig, fejjel neki a falnak. Nagyon közel voltunk már a falhoz.